Elmesélnétek, hogy ti hogyan éltétek meg a cicátok elaltatását?

Az én cicám 21 évesen, egyik napról a másikra lerobbant. Elvittem haverdokihoz. Bekötöttek neki infúziót és egy külön helységben leültünk. Itt töltöttünk 3 órát, összebújva, szemből egymás arcát támasztva.

Haverdoki jött, ultrahang: rákos belül mindene. Adjunk neki 3 napot!

Azonnal döntöttem, nincs három nap , hanem most, azonnal!!!

Haverdoki mindenkit kiküldött, ő is kiment 5 percre, de mikor hallotta, hogy üvöltve sírok, bejött, elvette a cicát - aki csurom víz volt a patakzó könnyeimtől- és elaltatta tőlem fél méterre, 20 másodperc alatt. Vittem gyolcsot, szakszerűen beletekerték. Innen képszakadás.... sítram az autónál, úgy segítettek be, sírtam hazafelé is, és a férjem bömbölve várt. Felmentünk az erdőbe, és pikk-pakk eltemettük, ráhúztam az avart is, nincs itt kérem semmi látnivaló!

Hazaértem, vettem be nyugtatót és a férjemmel elpakoltattam az összec cuccát.

Mindez bő két éve volt és még mindig nagyon fáj!

Sajnálom a cicádat! Nem volt korai a döntés. Nagyon szép kort megért, szerencsés cica, jó sora volt. :(

Az én cicámat 2 hete altatták el. A nyáron lett volna 8 éves. :( Veseelégtelensége volt.

Én elég későn hoztam meg a döntést. Decemberben derült ki nála a dolog, az orvos már akkor altatta volna. De akkor nem engedtem, inkább adtam neki a gyógyszert és kapott diétás tápot is. Úgy tűnt, használ, és volt még néhány boldog hete. Január végére viszont már annyira leromlott az állapota, hogy enni és inni sem akart magától, csak úgy nyomtam bele fecskendőből mindent. De már az is csak fájdalmat okozott neki, mert tele volt fekélyekkel a szája. Csont és bőr volt már. Úgyhogy egy este elvittem. És ott voltam vele végig a rendelőben. Simogattam és beszéltem hozzá, mialatt szépen elaludt.

Ott is zokogtam, nem szégyelltem a könnyeimet. Még most is sírok, ahogy ezt írom. Már 2 hete, de még mindig beleőrülök, úgy fáj, hogy már nincs itt. Azt hittem, idővel könnyebb lesz, de sajnos nem, csak egyre jobban hiányzik. Nem átlagos cica volt, teli szeretettel és ragaszkodással. 4 hónapja vettem még csak magamhoz, de már 8 éve ismertem. (Nálunk született és nevelkedett.) Az valamelyest vigasztal, hogy az anyukája (12 éves) még most is velem van, őt elkerülte ez a betegség. De összeszorul a szívem, ha rágondolok, hogy a kicsim már nincs itt. Még mindig látom magam előtt, ahogy a kedvenc foteljában fekszik és nyugodtan pislog rám, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne. Ha rágondolok, hallom a nyávogását, dorombolását, érzem a szőre illatát és tapintását. Látom, ahogy jön felém, szépen lassan, kényelmesen sétál. Az etetőtálkához is odaballagott néha-néha, és elropogtatott egy-egy falatot. De ha nyílt a szekrény, ahol a jutalomfalat van, akkor nem habozott, rögtön ott termett.

A lakás azóta is úgy áll, ahogy ő "hagyta". Kint van a tálkája, a fekhelye és a kedvenc fotelje is a helyén. A fényképe pedig a falamon, az ágyam fölött.

Még most sem bírom felfogni és elviselni, hogy már nincs itt. Nem tudom, hol van és mi van vele, boldog-e vagy nem. És ez a legszörnyűbb. Ami pedig a legjobban fáj, hogy még nagyon fiatal volt, sok szép, boldog éve lehetett volna mellettem, de az élet kegyetlen és nem kímél senkit sem, neki csak 4 hónap jutott itt velem, és az se volt olyan boldog és felhőtlen, mint az azelőtti 7 éve az udvaron.

Már visszavonnék minden szidó szót, és dühös kiáltást, ami egy-egy rosszaság kapcsán elhangzott. De már nem lehet, sajnos. Most azt kívánom, bár lettem volna vele türelmesebb és engedékenyebb, és bár ne akartam volna az összes szabályt betartatni vele. Remélem, attól még, hogy olykor szigorú és igazságtalan voltam vele, tudta, hogy szerettem és még most is szeretem őt, és borzasztóan hiányzik. A világ nélküle már nem ugyanaz a hely számomra. Ő elment, és elvitt egy darabot a szívemből. Bár kívül erősnek látszódom, de belül apró darabkákra törtem. Csak sírok és sírok, ha látok róla egy képet, és ha rágondolok, lepereg előttem az egész élete, a boldog pillanatai legfőképp. Mit hogy csinált, mit szeretett, és minden egyéb vele kapcsolatban.

És rettegek a pillanattól, amikor majd annyira elhalványultak már az emlékeim róla, hogy nem fogom tudni felidézni a hangját, a szőre illatát és a csodálatos személyiségét. Kívánom, hogy ez sose következzen be.

Nincs még egy olyan cica mint ő volt. Örökre emlékezni akarok rá, minden egyes mozzanatára és lélegzetvételére. Még akkor is, ha épp olyan elviselhetetlenül fog fájni, mint most. De legalább úgy érezhetném, hogy még mindig itt van velem.