Hátralevő kapcsolatunk során tényleg csak hálával fordulhatok felé?

Elég nehéz helyzetben vagyok. Az anyósjelöltemmel sosem volt felhőtlen a kapcsolatunk, az elejétől kezdve érzem, hogy nem bír engem elfogadni (hozzátartozik, hogy a fiával kettesben éltek szinte mindig, és biztos nehéz volt feldolgoznia a tényt, hogy a fia életébe bekerült egy másik nő - mivel én vagyok az első barátnője). A nő az egészségügyben dolgozik asszisztensként. Tavaly nyáron kiderült, hogy nagyon súlyos betegségem van, és az elejét neki köszönhetően tudtuk elindítani, mivel az ismeretségei miatt előbb kerültem be vizsgálatokra (tehát egy jó pár hónapot megrövidített nekem a vizsgálatokkal). Valószínűleg ha akkor később kerülök kivizsgálásra, ahogy eredetileg történik, már nem élnék, vagy nagyon súlyos beteg lennék. Ezért hálás is vagyok/voltam neki. Azonban a kapcsolatunk ezekután sem javult, sőt egyreinkább elmérgesedett. A nő sokszor már levegőnek néz, nem képes úgy viselkedni, ahogy az korához méltó lenne, nem tud elfogadni rengeteg mindent, többször is hátbaszúrt már. Amikor ezt szóvá teszem, a páromtól állandóan csak azt kapom, hogy nekem örökké hálásnak kéne lennem azért, hogy bejuttatott előbb, különben már rég megdöglöttem volna. Ti is úgy gondoljátok, hogy egy olyan nőre, aki megkeseríti nemcsak a kapcsolatomat, hanem a jövőmet is, örök hálával kéne gondolnom rá, és mindez, hogy a helyi kórházba idő előtt bejuttatott, felülírja a többévnyi szorongást, görcsöt, önvádat és istentelen vitákat a párommal?

Mielőtt bárkiben is felmerülne, amióta együtt vagyok a barátommal, nem kerültem az anyjával olyan közeli kapcsolatba, hogy bármit is tehettem volna ellene. Ez a semmiből kezdődött, tényleg soha nem tettem keresztbe neki, nem voltak olyan megnyilvánulásaim, a saját véleményem ellenére mindigis végtelenül tisztelettudóan és udvariasan viszonyultam hozzá.

Válaszaitokat előre is köszönöm!