Párom szülei minden hétvégére kitűznek egy új kirándulós helyet, én nem szeretnék menni, ez baj?

Van egy óvodás közös gyerekünk. Párom szülei részesei szeretnének lenni mindenegyes napunknak. Mindennap telefonál nekik párom munka után elmeséli hosszasan milyen volt a munkája, mindennap átmegy hozzájuk délután, mert anyós mindig főz, süt valamit amit áthoz, de olyan mennyiségét, hogy kb. Úgy érzem felesleges már nekem főznöm vagy sütnöm.

Ami még idegesít kicsit, hogy mindig azt szeretnék, hogy aludjunk náluk vagy hogy a gyerekünk hadd aludjon náluk, de én ebből nem szeretnék annyira rendszert, de persze mindig mindennap meg van nekünk ágyazva, ha esetleg ott aludnánk. Hétvégére meg mindig kitűznek egy helyet ahova együtt elmegyünk kirándulni. Egy várat, egy természeti helyet... nincs ezzel baj. Szeretek túrázni, de én annyira vágyom arra, hogy kimozduljak kicsit a párommal, hogy ne az legyen, hogy egész hétvégén a párom szüleivel legyek. Mert mindkét nap ott vagyunk. Ha épp nem kirándulunk akkor náluk ülünk vagy átmegyünk együtt a szomszéd nagymamájához páromnak.

Sokszor azt érzem, hogy párom sem szakadt még ki a családi fészekből és ő neki is van erre igénye és nem érti mikor kicsit magamban húzom a szám, hogy már sok néha nekem ez.

Az én szüleim sajnos elég messze laknak. Így három hetente megyünk hozzájuk csak. Viszont erre nagyon féltékenyek párom szülei. Versengenek párom szüleik az enyémekkel szinte, hogy náluk több és jobb program legyen, hogy az unoka náluk szeressen a leginkább lenni. Direkt vettek egy kis pónit!!! Tudom kb. Hihetetlennek tűnik, de így van... a kertbe már van hinta, lipityóka minden, amióta van gyerekünk.

Nem az a bajom, hogy szeretik az unokájukat és szeretnének minél több idöt vele es a fiukkal tolteni. Hanem pl. Az amikor anyós hangoztatja, hogy mi az hogy mi képesek vagyunk 3 hetente hozzám haza utazni, szuleimhez ugye. Es hogy akkor ott alszunk es hogy az mennyi idő és hogy a gyereknek mennyire rossz hogy utaznia kell, miért nem maradhat inkább ott náluk.

És tudjátok ilyenkor a sírás kap el. Hogy kb. Képes lenne tiltani, hogy én vagy a gyerekem és a szuleim, testvereim lassak egymást és csakis magára gondol, önző nagyon önző és ez nagyo nrossz nekem.

Mikor visszajovunk mindig mondják, hogy ugye milyen jó itt. Sokkal jobb itt, mint ott és hogy itt azért boldogabbak vagyunk, meg jobban szeretünk itt élni.

Ezt azert hangoztatják, mert másik megyében élnek szüleim és szüleim megyéjére nagyon negatívan gondolkodnak, csak mert az messze van.

Szóval sokszor a sírás kap el, mondom páromnak ő nagyon szereti a szüleit, hisz imádják őt szülei, sose szenvedett semmiben hiányt, hisz mindig kényeztették, szerették. Nincs ezzel baj. Meg azt mondja mindig, hogy csak nagyon szeretnek meg az unokát.

De ez nekem már fáj.

Szóval igazából péntek délutántól vasárnapig velük vagyunk 2 hétig, velük kirándulunk össze-vissza. És harmadik héten vagyunk szüleimnél + az út idő..

És már kicsit unom ezt, hogy állandóan nincs egy olyan hétvége mikor a párommal lehetek.

Úgy èrzem mindig ki kell elégítenem mindenki boldogságát! A páromét, a párom szüleiét, az én szüleimet. De én???? Az enyémet senki se nézi. Hogy én mit akarok.