Párom szülei minden hétvégére kitűznek egy új kirándulós helyet, én nem szeretnék menni, ez baj?

Köszönöm a sok választ, mindenkiét elolvastam, ne haragudjatok, hogy nem válaszoltam, csak kicsit pihentettem a témát, mert annyi feszültség volt már bennem hetek óta. Nagyon nehéz, sokat vitáztam a férjemmel az utóbbi hetekben és sajnos sokat sírtam is.

Azonban eldöntöttem, hogy nem hathat a lelki állapotomra ez, mert lefogok betegedni.

Páromnak mondtam én is ezt, hogy nekem ez így nem jó. Rossz nekem is, hogy a családom olyan messze van és mindent az övével kell, mintha nekem nem is lenne és ha valami közös programot kitalálunk, akkor haragudnak, hogy mi nem hívjuk őket. Nekem ez már egy kicsit sok. Annyi mindent kellett már lenyelnem. Beköltözött hozzám párom anyja mikor megszültem, mert hogy ez egy ilyen szokás. Ugyancsak 1-2 hétre, de pont akkor amikor párommal szerettem volna ezt megélni, elrontotta. Mert hogy ő segít megtanítani, hogyan kell etetni, pelenkázni. Én sose így képzeltem el, azt hittem majd a saját anyukám fog nekem segíteni, vagyis tud majd, mert közel fog lakni és tudom, hogy az én anyukám nem vette volna át az anyai szerepet tőlem, csak elmondott volna egy két instrukciót, de anyósommal ez nem megy, ő mindent jobban tud nálam, mert felnevelt már 2 gyereket és én "fiatal lányka" miért tudnám ezt. Pedig én nagyon önálló vagyok és úgy érzem már mindent tudok, ami egy gyermekgondozáshoz és háztartáshoz kell.

Terapeutához nem mentünk el, mert párom nem szeretne. Szerinte felesleges. Mondja, hogy döntsem el, hogy szeretem -e őt vagy nem, boldog vagyok-e mellette vagy nem, mert hogy ő igen engem. Mondtam neki, hogy én is őt, de ő sose fog megérteni engem, mert ő olyan boldog ott ahol él, imádja a családját. A faluja élteti. Imád az erdőjében mászkálni, az utcáit, a dombjait, mindent, ami csak ott van. Még a temetőbe is nagy szeretettel megy.. nekem ott nyilván egy halottam sincs, és a faluhoz sincs semmi kötődésem én nem tudok így rá tekinteni. Ő neki egy boldogság, hogy testvéreék és szülei ott élnek és mindennap átmehet testvéreékhez és szüleihez egy kicsit.

Mondtam neki haragból, szomorúságból és dacból, hogy nekünk így nincs közös jövőnk. Férfi létére könnyeit hullatva mondta, hogy jelenthetek ki ilyet, mikor nagyon szeret és tudja, hogy én is őt és hogy bánthatom meg.

Tudjátok a legrosszabb érzés nekem őt megbántani. Tudom, hogy máshol nem lenne boldog, itt viszont az, csak én nem és nem tudom egyszerűen mit kezdhetnék magammal..

Van közös gyermekünk, nagyon szeretem őt, a gyerekek is szeretnek ott élni, szeretik a nagyszülőket, akik mindennap áthívják őket ugyebár magukhoz őket sütivel, játékkal bármivel.

A hely ahova beszéltük, hogy elköltözhetnék 20 km-re van. A gyerekeknek Jobb! Lenne abból a szempontból, hogy ott van ovi, ált. Suli es gimi is. A falu, ahol élünk csak ovi van. Hamarosan sulis lesz az egyik és buszozhat naponta 40 percet. Ha elköltöznénk a kisvárosba, amit beszéltünk akkor oda tudna járni helyben suliban. Csak nem akarom megfosztani őket nagyszüleiktől, akiket meg szeretnek és megszokták már ezt a napi kontaktot, hogy átmennek az apjukkal, meg hogy hétvégét is velük töltjük.

Nem tudom ez nekem sajnos sok és tudom szívem mélyén ez azért is van, mert az enyémek távol vannak és tudom, hogy még ők is bőven élnek és virulnak és jó lenne őket is többet látni, meg a gyerekeink őket is nagyon szeretnék, ha szerethetnék. Valószínűleg akkor én is ilyen boldog lennék, mint a párom és semmi bajom nem lenne, ha ugyanannyit találkozhatnánk.

Viszont szerintem akkor is kellene egy kis közös együtt lét. 28 éves vagyok egyébként, sokan kérdeztétek mennyi vagyok.

Kérdeztétek vannak -e barátaink. Hát nekem van egy ket kolléga, akiket szeretek, de velük munkába vagyok, jó velük együtt.dolgozni, de mindnekinek meg van otthon a maga dolga, nem találkozgatunk. Párom is így van, neki is van 1-2 haverja, akikkel egy kis időre találkozik és még a napból marad egy csomó idő, hogy még anyósékhoz elmenjen.

Tudjátok ami még kicsit elszomorít, hogy szüleimnek sose tudok segíteni. Mindig megyünk anyósékhoz, lenyírni a füvet, kerítést csinálni, disznó vágásban segíteni, szüretelni vagy közös szülinap, névnap bármit csinálni.

De szüleimmel ha havi 1 hétvégét találkozunk semmire nem elég. Segíteni se nagyon tudunk és ünnepelni sem olyan utólag.

Apósom hát vele vegyesek az érzéseim. Ő látszik, hogy nagyon igyekszik. Ő vette a pónit, amit a gyerekeink imádnak, így mennek hozzájuk a gyerekeini mindennap, hogy gondozhassák, ami ugye nagyon jó, hisz szerintem sok gyerek álma, meg egy állat sok mindenre tanít, csak sokszor azt érzem, hogy kevés vagyok, mot nyújtsak én, milyen programot a saját gyerekemnek? Hogy velem akarjon időt tölteni? Hm? Kivel versenyezzek?

A kertjükben már egy játszótér van kis házzal, fa hintával, lipityókával.

Após jár mindennap friss zsemleért és kenyérért a kisboltba, nekünk boltba se kel menni, pedig mondtuk, hogy ne. Pl. Én imádnám, ha járhatnék, de hát nem lehet.. mert ő akarja hozni nekünk. Pedig ennyi mozgás nekem is kijárna és jó lenne a gyerekekkel kimenni reggel a boltba. Na meg igazából ennyi van a falun egy pékség, ami igazából egy kisbolt és kifújt. Sokszor ideges vagyok, mikor valamit készíteni akarok és rájövök, hogy nincs és lehet menni a városba. Nekem nagyon fura ez, mert én kisvárosi lány vagyok egyébként, ahol mindig minden volt általában.. de párom ezeken a dolgokon nem agyal, nekik ez így tökéletes volt. Heti egy nagy bevásárlás és akkor minden jó egy hétig, lehet mindig előre tervezni.

Párom apja sokszor elhívja magához párom, párom mindig segít neki, fa vágás, fa hordás, fuvarozas, egyebek. Sokszor elmegy így otthonról. Apja sokszor jön hozzánk, hogy ő segít. Minden munkát közösen csinálnak. Mikor bútoroztuk be a házat, akkor is mentünk anyós, após, párom és én. Hát az fantasztikus volt. Igazából meg se szólaltam, hogy milyen szekrényt, milyen mosogatót szeretnék, mert ők végig mentek és mondogatták, hogy ez vagy az, ugyanez a kisbaba szoba berendezésénél. Jönnek, mert van platós autójuk, mert ugye apja fuvarozik és így a nagyobb bútorokat rá lehet rakni. Ami jó, hisz így nincs fuvar díj nekünk, mert nem kérik el és családon belül megoldjuk, csak cserébe mindent, ami egy kocsiba nem fér bele velük kell venni és ez is már néha nekem sok. Bele gondolok néha milyen jó lenne csak ketten kiválasztani elképzelni vagy ennyi erővel a szüleim is résztvehettek volna a babaszoba bútorainak, eszközeinek kiválasztásában, de ők nem tehették hisz nagyon messze vannak.

Tehát após ilyen.

Azóta párommal kibékültünk. Remélem elfelejti és megbocsájt, hogy azt mondtam azt érzem nincs közös jövőnk, de úgy érzem most, hogy nem kapok levegőt és nem vagyok boldog.