Anyósom érzelmileg folyamatosan zsarolja a férjem. Hogyan állítható ez le?

Nálunk is ez van.

Férjem nagyon lelkis.

Befolyásolni nem tudja az anyja,de szúrkálja, lelkiismeretfurdalást kelt.

Sajnos nálunk csak úgy működik,hogy nem hagyom őket kettesben,soha,egy percre sem,telefon nincs,ha hivja,akkor kihangositja egyből,én is halljam,én meg fél mondattal leoltom anyóst.

Ha mégis belekezd anyós,akkor büntetem,napokig beszélgethet a rögzitővel. így egyre kevésbé szurkálódik.

Kedves Kérdező!

Én úgy gondolom, hogy - bármennyire is szeretnél segíteni, változtatni ezen a helyzeten - ebben a kérdésben nem Neked, hanem a férjednek van tennivalója, megoldandó feladata az Édesanyjával való kapcsolatában.

Felnőtt férfi, és ha nagyobb családi harmóniát szeretnétek megélni, akkor Neki kell megtanulnia megfelelő módon kezelni ezeket az "érzelmi játszmákat" az anyósod részéről.

Te támogathatod érzelmileg, beszélgethetsz Vele őszintén ezekről a kérdésekről, esetleg tanácsot is adhatsz, de helyette nem oldhatod meg a feladatot.

Azt a taktikát, amit az első hozzászóló alkalmaz (nyilván jó szándékkal) a saját életében (vagyis megpróbálni "megvédeni" egy felnőtt férfit a saját anyja játszmáitól, őt - e tekintetben legalábbis - önállótlan, tehetetlen, magáért kiállni képtelen lényként kezelve) azért nem tartom követendőnek, mert ez azt jelenti, hogy ilyenkor a nő nem a női viselkedésmintát működteti a párkapcsolatában, hanem az anyai mintát, aminek hosszabb távon lehetnek olyan következményei, amit ő sem szeretne.

Van egy párterápiával foglalkozó ismerősöm, akinek ezzel kapcsolatban az a meggyőződése, hogy a szakításoknak, válásoknak, egy harmadik fél felbukkanásának időnént az az alapvető oka (amivel maguk az érintettek sincsenek tisztában tudatos szinten), hogy a nő egy idő után elkezd a férfival szemben anyai mintát, viselkedést működtetni a női helyett, ami tudat alatt azt váltja ki a férfiból, hogy ebből az "anya"-"fiú" kapcsolatból előbb-utóbb ugyanúgy ki akarjon lépni, mint ahogy normális esetben egy bizonyos életkorban egy fiú, fiatal felnőtt férfi is "leválik" szépen az anyjáról.

A pszichológiai magyarázat szerint tudat alatt vágyik arra, hogy férfiként működhessen, férfinak érezhesse magát egy párkapcsolatban (még akkor is, ha egyébként nem egy határozott, magáért kiállni képes férfi benyomását kelti), és ehhez egy NŐRE van szüksége, nem egy második ANYÁRA.

Én a magam részéről egyébként azt tartom teljesen természetesnek, hogy ha időnként az én szüleim részéről tapasztalható bármifajta játszmázás, kritika, tolakodó megjegyzés, kéretlen tanács, netalán némi érzelmi zsarolás, vagy bármi, ami a párkapcsolatunkat negatívan érintheti, akkor 100 %-ban az én feladatom, hogy ez ellen tegyek, és úgy érezem, a részemről is jogos elvárás, hogy ez fordított helyzetben is így működjön.

Nagyon szívesen! Egyébként valamennyire át tudom érezni a helyzeteteket, mert én is éltem 5 évig egy olyan párkapcsolatban, ahol a férfi és az Édesanyja között elég érdekes "érzelmi játszmák" zajlottak (más jellegűek, mint amiről Te írtál, többek között például azzal kapcsolatban, hogy én mennyire vagyok hozzáillő nő).

Nekem azóta egy életre szóló felismerés, hogy ha a másik fél ezeket nem tudja, vagy esetleg nem is akarja kezelni, akkor nekem csak annyi "mozgásterem" van a kérdésben, hogy eldöntöm, hogy ezeket türelemmel, béketűréssel elfogadom, és megtanulok együtt élni ezzel a helyzettel, vagy kilépek a kapcsolatból.

Akár tetszik, akár nem, a másik helyett nem tudom megoldani a feladatot.

Az olyan jellegű helyzeteknél, amiről írtál, én valószínűleg azt tenném, hogy ha egy adott kérdésben hoztam egy döntést, amit akkor is, és utólag is helyesnek, jogosnak érzek, akkor igyekeznék nem magamra venni a kritikát, bántást és a próbálkozásokat arra nézve, hogy valaki lelkiismeretfurdalást keltsen bennem.

Kedvesen, türelmesen, de határozottan elmondanám, hogy miért döntöttem úgy, ahogy, és azt éreztetném a másik féllel, hogy nincs lelkiismeret furdalásom, és nem is lesz, akármivel is próbálkozik.

Ugyanis ezeknek a játszmáknak a működtetéséhez, fenntartásához mindig legalább két fél kell; ugyanúgy, mint ahogy a hisztis gyerekek is pontosan tudják egy idő után, hogy kinél tudnak ezzel a viselkedéssel "eredményt" elérni, és kinél nem érdemes próbálkozni sem.

A saját tapasztalatom az, hogy először nekem kell felismerni, hogy részemről mi az a viselkedés, reakció, amivel akaratlanul is hozzájárulok ezekhez a játszmákhoz, nekem kell "fejben" a helyére tenni a dolgokat, és kidolgozni egy működőképes taktikát, amit tudok és hajlandó is vagyok következetesen alkalmazni, mert csak így van esély arra, hogy egy kapcsolatban a kevesebb manipuláció és a nagyobb harmónia irányába kezdjenek változni a dolgok.

Tudom, hogy nem könnyű (nekem sem az, többek között a saját Anyukámmal sem) , de azért érdemes megpróbálni, mert ha az ember tényleg következetes, akkor előbb utóbb lehet vele eredményt elérni.