Állandóan csak az unokákról beszélnek, a mi hogylétünk már nem is érdekli őket?

"Sajnos (nem vagyok rá büszke) egyre kevesebbszer van kedvem hazalátogatni párom családjához, családi ebédeket is egyre nyugtalanabbul ülöm végig, miközben folyamatosan éreztetik velünk, hogy amíg itt nincs gyerek mi tulajdonképpen úgy számít, mintha nem is lennénk együtt, mintha nem együtt élnénk."

Az érthető, hogy odavannak az unokáikért, meg gyakori beszédtéma, azzal meg nem tudsz mit kezdeni, ha annyi az érzelmi intelligenciájuk, hogy leginkább csak hallgatóközönségnek kelletek, hogy róluk mesélhessenek, az meg a jelek szerint nem igazán érdekli őket, hogy veled mi van, meg az sem, hogy a saját fiukkal mi újság.

Ha tényleg másról sem szólnak a találkozásaitok, akkor miért nem mész ritkábban? Puszta udvariasságból?

Én így is törekednék a jó viszonyra, de ritkábban látogatnám őket, (mehet a fiuk egyedül is, amennyiszer kedve van) mert nem csinálnék semmit, ami a saját érzéseimmel szembe megy, pusztán megfelelési kényszerből vagy üres udvariasságból.

Arra meg szerintem figyelj, hogy a nagyszülők viselkedése miatt ne viszonyulj akaratlanul is máshogy a gyerekekhez, meg a párod tesójához és a párjához. Nem ők tehetnek róla, hogy most körülöttük forog a világ, ami a nagyszülőket illeti - ha fordított helyzetben lennétek, ugyanezt csinálnák.

Én teljesen megértelek, kérdező, mert hasonló helyzetben vagyok most. Egyrészt természetes, hogy rajonganak az unokákért, és most szinte csak rájuk tudnak gondolni. Ezt próbáld meg elfoadni. Talán egy fél év múlva már lejebb vesznek ebből a "csak az unoka a téma" hozzáállásból.

Ugyanakkor ha téged bosszantanak, vagy untatnak ezek a dolgok, akkor ritkítsd meg a jelenlétedet náluk. Nem kell ellenségesnek lenni, maradj barátságos továbbra is, és törekedj a jó viszonyra. De nem menj a találkozókra olyan sűrűn, ha így semmi kedved hozzá. A nagyszülőknek is joguk van a saját érzéseikhez, de neked is jogod van a tieidhez.

Én például (a párom hugának született pici babája) hasonló okokból anyóssal együtt nem megyek babalátogatóba, csak külön. Anyós képes ott lenni 3 óra hosszát is, én megunom 45 perc után, és ilyenkor el is jövök haza.

A saját szemszögemből, elég rosszul érzem magam, ha egy családi összejövetelen semmi mást nem csinálnak (csinálunk), mint a gyereket ajnározzuk. Egyrészt 4 másik családtag folyamatosan a gyerek körül nyüzsög, én oda sem férek, másrészt meg nem hiszem, hogy egy 2 hónapos gyereket 10 percenként húzkodni kéne. Ilyenkor csak ülök és nézek ki a fejemből, mert nem is tudok kivel beszélgetni. Maga a pár is csak a gyerekről beszél (mikor szopik, hány óránként, mikor kell beadni neki ezt vagy azt), ebbe pedig én egy óra után már nem tudok érdemben hozzászólni. A délutánomból meg 5 órát ezzel tölteni semmi kedvem. Én ezt úgy oldottam meg, hogy mikor meguntam, szépen hazamentem arra hivatkozva, hogy még x elintéznivalóm van, és kész.

Szoktam babalátogatóba menni, de kb. 45 percnél tovább soha nem maradok. Ezt én nem tekintem ellenséges hozzáállásnak. Egyszerűen mivel még nincs saját gyerekem, nem érzem szükségesnek, hogy hosszasan belefollyak valamibe, ami engem még abszolút nem érint.

Nálunk hasonló a helyzet, bár most, hogy a keresztlányom már 3 éves elmúlt, annyira nem vészes a helyzet. Szintén első unoka, nővérem kislánya. Van egy húgunk is, aki akkor 18 volt mikor született a pici, mondanom sem kell, hogy rövid időn belül kiütötte nála a biztosítékot, hogy miközben még neki szüksége volt anyuékra, mert továbbtanulás előtt állt, otthon élt stb, igazából azt kapta, hogy anyu teljesen átváltozott és mintha pótanyja akarna lenni az unokájának. 0-24-ben róla beszélt mindenkinek, még nekünk is, a saját gyerekeinek. Aztán azért a hónap múlásával egy kicsit visszább vett ebből, de a mai napig nagyon sokszor hallgatjuk mi is a férjemmel, hogy milyen okos, ügyes, mert ezt csinálta, meg azt, de nem mesélés szinten, hanem kissé szerintem már túl fényezi és túlzásokba esik az ajnározással. Egyébként anno nem használt amikor húgom szólt neki, hogy úgy érzi, hogy nagyon is háttérbe szorult, miközben neki szüksége van a szülői támogatásra és odafigyelésre, mert erre anyu megsértődött, és természetesen jött az, hogy ez nem igaz, húgom biztos csak féltékeny, hogy nem körülötte forog minden.

Egyébként a férjem is megkérdezte tőlem a napokban, hogy mit gondolok, ha nekünk lesz gyerekünk, vajon őt is ugyanennyire fogják "szeretni" a nagyszülők mint az első unokát? vagy ugyanennyire odalesznek érte majd? Tehát nem csak én látom így a dolgokat, hanem kb. szerintem mindenki a családban.