A barátom megkért, hogy lakjunk pár hónapig az anyukájával. Önzőség, ha nemet mondok?

Nem vagyunk egyszerű helyzetben, megpróbálom röviden leírni a lényeget.

Egy évig albérletben laktunk a barátommal, ami nem volt egyszerű, semmi esélyünk nem volt arra, hogy gyűjtögessünk, előre haladjunk. Közben az anyukája mindig mondogatta neki, hogy költözünk hozzá, mert ő egyedül él egy nagy lakásban és nekünk is jobb, hogy nem kell az albérlet árat kidobni az ablakon és neki is, mert nem lesz egyedül. Nekem ez az ötlet nem tetszett, a saját anyukámat is imádom, de vele sem tudok együttélni hosszútávon. Most pár hete az anyukája kitalálta, hogy ő kimegy külföldre dolgozni 3 évre és addig mi lakhatunk a lakásában, hogy tudjunk gyűjtögetni. Ebbe se szivesen mentem bele, tudtam hogy az élet nem ilyen egyszerű. Egy hónapot volt kint és most tegnap este szólt, hogy vasárnap haza jön, mert nem tetszik neki a munka.

Halás vagyok neki, hogy adott egy ilyen lehetőséget nekünk, de most nem tudom hogyan tovább. A barátom nem akar megint albizni és most nem is lesz az anyukájának munkája, ebből adódóan pénze sem, így nem akarja itt hagyni. Viszont én ismerem magamat és őt is annyira, hogy tudjam nem tudok vele élni.

A barátom azt mondja, hogyha igazán szeretem kibírok pár hónapot, de kizárt, hogy úgy éljek, hogy más mondja meg nekem melyik fogasra tehetem a kabátomat és melyikre nem.Ráadásul az anyukája iszik is, amit én nem tudok elviselni a környezetemben.

Másrészt az én anyukám is szeretné, hogy albérlet helyett otthon lakjunk és nagyon megbántanám, ha úgymond a barátom anyukáját "választanám." Alapból emiatt költöztünk külön albérletbe, hogy ne legyen vita ebből.

A barátom maradni akar, én pedig semmiképp sem akarok.

Ti mit tennétek ilyen helyzetben? Önzőség, hogy csak azt nézem nekem mi lenne jó és ezzel két tűz közé kerül a barátom? Azt is önzőségnek érzem egy kicsit, hogy úgy beköltöztünk a lakásba, hogy nem volt ott az anyukája, de hogyha visszajön megint egyedül hagyjuk, viszont boldogtalan lennék, ha vele kellene élnem.