Átéltétek már, hogy egyedül maradjatok az emlékeitekkel?

Nekem van egy húgom, akivel felidézhetnénk az emlékeket, de nem tesszük, mert olyan életünk volt a szülői házban anyánk jóvoltából, hogy el vannak zárva az emlékek a lelkünk legmélyebb zugába. Ha néha eszünkbe jut valami és beszélünk róla, csak mindkettőnket felzaklat.

Szerintem inkább annak örülj, hogy vannak olyan emlékeid, amikre érdemes emlékezned!

Teljesen természetes, hogy bizonyos fokig magadra maradsz az emlékeiddel.

A bátyámnak vannak emlékei a születésem előtti időkről, neki és nekem az öcsénk születése előttiről. Szüleink már nincsenek, sok dolgot csak elbeszélésből tudunk. Mivel senkivel nem vagyunk összenőve, sok emlékünknek csak mi vagyunk a tudói, esetleg mások is, akikkel már nem vagyunk emlékező kapcsolatban.

Örülj, hogy még élnek a szüleid, a demenciára az jellemző, hogy a régi dolgokra emlékeznek. Sok mindet megtudhatsz, velük visszaemlékezhetsz a saját emlékeidre is!