Mi a baj velem? Beteg vagyok? Undorodom magamtól, amiért vonzódom hozzá

Nem szerelem (szerintem), de néha rajta felejtem a tekintetemet, ha mondjuk közelebb jön, átölel, odaül mellém, akkor majdnem kiugrik a szívem és néha (sokszor) azon gondolkozom, hogy "mi lenne, ha ...". De a rokonom, egy házban is lakunk és ez annyira beteg. Mikor ez így realizálódik, vag eszembe jut, akkor meg hányingerem van és örülök, hogy senkinek nem beszéltem erről. Már 2 éve együtt lakunk és eddig nem is néztem rá "ilyen szemmel", mert keveset is találkoztunk, más a baráti társaságunk, hétvégente én apáékkal, nagyszüleimmel vagyok, ő sokszor a barátnőjénél, vagy az anyjánál. De most március óta össze vagyunk zárva és nagyon sokat voltunk kettesben (semmi nem történt ettől függetlenül). Rengeteget beszélgettünk, segítettünk egymásnak, vagy csak filmeztünk, játszottunk. És azóta van ez, néha már az őrületbe kergetnek a gondolataim. Tudom, hogy ez nagyon beteg és elítélendő, ezért nem is beszéltem senkinek ezekről.

Azért is lehet, hogy így meg vagyok ijedve, mert még sosem közeledtem senkihez annak ellenére, hogy 17 éves vagyok, nem szoktam fiúzni, nem volt még barátom. Voltak ilyen "crushok", de mind kimerült abban, hogy chateltünk, húztuk egymás agyát.

Szerintetek mit kezdjek magammal, ezzel az egésszel? Anyának félek elmondani, mert talán ő elmondaná a férjének, aztán kiderülne és mindenki erről beszélne...