Aki 30 éves kora előtt vesztette el a szüleit vagy egyiküket, hogyan élte túl?

8 - as: a munka plusz az iskola szinte az összes szabadidőmet elveszi, amit nem bánok, mert legalább elterelődnek valamennyire a gondolataim.

Az az igazság, hogy mindenki lelkének más és más a teherbírása. Valaki azt is évtizedekkel túléli, ha egy tragédiában odavész az egész családja. Míg más azzal is öngyilkosságba menekül, ha nem veszik fel álmai egyetemére többedjére sem(nem rég olvastam ezt a szomorú történetet).

Ha az ember életében tragédia történik - például szülő elvesztése - mindössze két lehetőség létezik: az ember vagy túllép rajta, és leéli az életét - akár boldogságban, vagy nem tudja feldolgozni, és előbb - utóbb belehal a bánatba.

Úgy gondolom, nem szabad senkit elítélni, akárhogy is dönt! Vannak az embernek barátai, rokonai, akik valamelyest próbálnak ilyenkor segíteni. De a keletkezett űrt ők sem tudják eltüntetni! Az embernek saját magának kell megbirkóznia a gyásszal.

Apukám akkor halt meg amikor 3 éves voltam. Rá nem emlékszem. 2 emlékfoszlányom van összesen.

A napokban lesz 25éve hogy meghalt, és hiába nem ismerem ugymond, mégis egy hiányérzet van bennem a mai napig miatta.

Anyukám 1 éve halt meg. (27voltam). Az ő hiánya számomra abban mutatkozik meg, nem tudok kitől tanácsot kérni. Sokszor vagyok úgy, hogy felhívnám, hogy pl mit csináljak a gyerekemmel, mert beteg, vagy hogy főzzem meg olyanra a kaját, ahogy ő szokta..

Annyira nem volt szoros a kapcsolatunk, évekig nem is beszéltünk egy időben.

22 voltam, amikor meghalt édesapám. Váratlanul, el sem tudtam búcsúzni tőle, egyszercsak már nem vette fel soha többé a telefont. Én nagyon apás gyerek voltam, nagyon sok időt töltöttünk együtt, nagyon sokat beszélgettünk. Amikor nagyobb lettem (10+), akkor beszélgettünk a halálról. Mesélt, mintha egy könyvet olvasna, hogy a mennyben mindenki ott van, akit szeretünk, és ha már nagy leszek, és ők nem lesznek itt velem fizikailag, akkor nézzek fel az égre, mert ők fentről vigyázni fognak rám és mindig itt lesznek velem. Nos, ő eléggé vallásos ember volt, és bár én sosem hittem abban, hogy meghalunk és a mennybe megyünk, mégis ez volt az egyetlen szál, amibe kapaszkodni tudtam, és tudok most is. Nehéz élete volt sok fájdalommal, és igyekszem arra gondolni, hogy mennyi szépet kaptam tőle, amíg az életem része volt. Természetesen nagyon hiányzik, nagyon sokszor eszembe jut egyes élethelyzetekben, hogy mit tanácsolna nekem, és miközben elgyengülnék, felnézek az égre és hallom a fülemben csengeni a hangját, hogy majd fentről figyel.

Az borzasztó érzés, hogy nem fogja már látni a sikereimet, bukásaimat, sem a gyerekemet, sem az esküvőmet. De azzal a gondolattal élem túl, hogy hátha van valami az élet után, ahol majd azt mondja hogy látta, és büszke volt.

(Akár van, akár nincs.)