Csak én érzem ezt lehetetlennek? Szerintetek is kevés?

A: nem voltak valójában szerelmesek

B: szenvedtek ők legbelül, csak nem mutatták mert erősek maradtak

Szenvedni normális ember nem kifelé fog. Másrészt az a leghatásosabb, ha igyekszik az ember elterelni a figyelmét és az adott pillanatra, helyzetre koncentrál.

Harmadrészt te, 18 évesen (bár később sem) akard megítélni,hogy ki, mikor, mit is érez, érzett valójában.

Nem mindenki az a külvilágnak szenvedős típus.

Más példát írok, de 14 éves voltam, mikor apám meghalt. Szar volt meg minden, esténként sírva aludtam el, de én voltam anyám egyetlen támasza akkoriban, így erősnek kellett látszanom. Volt olyan, aki megjegyezte, h még a temetésen sem sírtam. Nem gondolom, hogy ettől kevesebb, vagy rosszabb lennék...

És azóta is általában csak a hozzám legközelebb állók tudják, ha valami bánt (ez igaz a szakításokra is). Nem hiszem, hogy attól mert valaki feltűnően szenved, még nagyobb a fájdalma, mint azé, aki ezt csendben, magában intézi el.

Szóval a kérdésre a válasz: nem gondolod jogosan.

Én szenvedtem, mint egy kutya(3 éves kapcsolat volt), de nem vett észre senki semmit a suliban pl. Nem helyénvaló fűnek-fánal elríni...

19/L

Nem jogosan.

Például van olyan, hogy lassan elmúlik a szerelem, és a végén már nem is érzel semmit a másik iránt. De attól még két évvel korábban halálosan szerelmes voltál belé.

Van olyan, hogy érzed, hogy a párod már nem szeret és el akar hagyni. Együtt vagytok, de te már akkor gyászolod a kapcsolatot, szenvedsz. Mire szakításra kerül a dolog, addigra már túltetted magad rajta.

Valóban ne ítélj meg másokat ilyen egyszerűen, pláne "soha" kifejezéssel. A felmerült példával kapcsolatban tapasztalatból tudom, hogy nincs igazad.