Érezhetem magam depressziósnak a környezetem miatt? Volt,hogy elköltöztek és jobb lett az életetek?Köszi ha elolvassátok

Nem akarok alaptalanul dobálózni a depresszió kijelentèssel, hisz nem vagyok diagnosztizálva, viszont sokszor úgy èrzem magam és sosem találtam fizikai magyarázatot a tüneteimre.

Kb már 18èves koromtól szinte állandóvá vált az,hogy fáradtnak èrzem magam,pedig nem vagyok leterhelve. Álmos, erőtlen vagyok viszont nehezen alszom el,folyton kattog az agyam. Nagyon zavart, vizsgálatokon pedig minden rendben jött ki,sem vèrszegeny nem vagyok, hormonális problémám sincs.

Úgy èrzem nem találom a helyem a világban, úgy igazán kedvem sincs semmihez, suli után egyetemre kellett mennem,mert a szüleim szerint csak akkor vagyok valaki.

Nyilván nem szerettem, csak miattuk csináltam vègig,nem is akarok abban dolgozni. Aztán önerőből elvégeztem egy tanfolyamot ,amit nem néztek jó szemmel. Előttem azt mondják,hogy a legjobbat akarják nekem, miközben többször azt hallottam vissza, hogy szégyellik hogy egyetem után ezt akarom csinálni.

Szóval most itt vagyok,épphogy elkezdtem volna dolgozni abban, amit szívesen csinálok, szünetel az egész a vírus miatt. Én itthon a szülői házban, napi kontaktusban a nagyszüleimmel akiket szeretek, de folyton úgy érzem,hogy ítélkeznek felettem. Anyukám heti 2-3 napot van itthon, legtöbbet az èlettársánál, de így is napi kétszer hívogat, ír, hogy épp mit csinálok és számonkèr, hogy X dolgot megcsináltam e.

Folyton feszült és frusztrált vagyok.

Hogy jutottam idáig,mikor egy vidám és életerős lány voltam?

Kettős èrzèseim vannak, mert szeretem őket, mindent megadtak amire szükségem volt, de közben sosem élhettem úgy, ahogy szerettem volna. Mindig azt kellett csinálnom amit mondanak, ami gyerekkènt okè, de mèg mindig ez folyik. Ha nem úgy teszek, ahogy anyukám kitalálta, akkor rossz, hálátlan vagyok, vagy kapok egy kis èrzelmi zsarolást "ha most elmèsz, nem szólok többet hozzád". Már többször próbáltam szépen beszélni vele, nem változik semmi. Már odáig jutottam,hogy minden kötekedő megjegyzèsre rögtön ugrok és kihoz a sodromból, persze így megint én vagyok a hülye aki ordibál.

Csak,hogy egy pèldát mondjak: Nagyi szomszèdságában lakik egy roma család (rendesek, szegények ès a település állatainak a legeltetèsèből èlnek, szóval tavasztól őszig konkrètan egy mezőn èlnek.) Több gyerekük van, s arra gondoltam,hogy egy pár régi ruhámat amit amúgyis már nem hordok vagy kinőttem, odaadom nekik. Felvittem a csomagot nagyinak,hogy ha látja őket adja oda. Ő azzal fogadott, hogy látni akarja mi van benne, mert lehet jó valami neki is 🤨. Mondtam nem, mert ezek mèg nekem is kicsik felesleges kibontani. Erre megkaptam,hogy én inkább a cigányoknak adom,és nem neki 🤨.

Persze talált benne egy cipőt, nem ment bele a lába,mert nyilván szűk volt, de kivette ès megtartotta, mert majd oldalt kivágja és jó lesz itthoni cipőnek. Másnap hív anyám is, hogy milyen dolgokat adtam oda? Jókat, ujakat? Mert hogy azokat ő inkább eladta volna a piacon,minek adtam oda? Erre nagyon kifakadtam... Most èn vagyok a rossz,mert kiabáltam és nekem nem lehet mondani semmit.

Szóval 'csak' ennyire szólnak bele mindenbe. Úgy érzem minden energiám és jókedvem leszívják minden egyes hasonló dologgal. Jelenleg azon jár az agyam, hogy miattuk vagyok ilyen ,mert már nem tudom mire gondoljak, mi a problèma velem ès miért nem vagyok boldog.Voltatok már hasonló helyzetben? 23n