Egy szülő tényleg csak ennyit érdemel?

Na,most mit kellett lepontozni?

Idegesít valakit,hogy nekem jó a kapcsolatom anyámmal vagy mi?Vagy,hogy másként gondolkodom,mint az itt írogató tinik,akik halál f@szára kívánják a szüleiket?

Hát igen... 19 éves vagyok, most megyek el kollégiumba itthonról (egyetem miatt).

Anyu sokat segített, de ha azt vesszük, igazából csak főzött, mosott rám, míg nem volt jogsim, elvittek ide-oda. Viszont szeretet 0, amit kaptam és ezért tőlem sem kapnak. Apám úgy sz*r le, ahogy vagyok, sokszor napokig nem beszélünk, pedig együtt élünk. Ráadásul úgy beszél velem, mint a kutyával. Ezek után nem tudom mennyire érdemli meg... na mindegy. Szóval felneveltek, taníttattak, anyagilag egész jól elláttak. Nem rakják alám a vadonatúj BMW-t, de azért jól élünk magyar viszonylatban. Viszont a szeretet tényleg 0. Később lehet ezt majd úgy kapják vissza, hogy majd én is elutalok havi pár 10 ezret a számlájukra, aztán kezdjenek, amihez akarnak. Most ők is ezt teszik velem.

Egy klasszikussá vált idézet Khalil Gibrantól:

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.

Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.

Általatok érkeznek, de nem belőletek.

És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.

Mert nekik saját gondolataik vannak.

Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.

Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok

el, még álmaitokban sem.

Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná

tenni, mint ti vagytok.

Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.

Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket

minden erejével, hogy nyiai sebesen és messzire szálljanak.

Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;

Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.

-------------------------

Szerintem nagyon bölcs gondolatok, és kifejezik azt, hogy mit tehet a szülő: felneveli a gyereket, a tőle elvárható legjobb nevelést adva neki, majd útjára bocsátja őket, és "gyönyörködik a röptükben".

A gyerekeidet nem sajátíthatod ki, nem mondhatod meg nekik, hogy hogyan viszonyuljanak hozzád felnőttként. Szeretet, tiszteletet NEM lehet kikényszeríteni! Lehet, hogy te "többet vársz", lehet, hogy ők nem tartanak méltónak arra, hogy többet adjanak neked. Ha "elvárod" a gyerekeid szeretetét, tiszteletét, csak nevetségessé teszed magad. Hidd el, a nevelésük kizárólag rajtad múlott: te nevelted őket ilyennek, a te mintád volt számukra az etalon. Ha egy követelőző anyát láttak, aki erővel akar megoldani mindent, akkor ne csodálkozz, hogy csak röhögni fognak a pattogásodon!

Igen, az ILYEN szülőnek tényleg k..s a neve. Fura módon általában ezek a szülők szoktak méltatlankodni azon, hogy a gyerekeik nem adják meg nekik a tiszteletet. Pont azért, mert egyébként nem is tiszteletre méltóak...

Kedves kérdező,

Szerintem az az egészséges, ha mindenkinek megvan a saját élete. Attól, hogy az ember szülő, még mindig alapvetően _ember_ marad, saját érdeklődési körrel, ami nem korlátozódhat csak és kizárólag a gyerek(ei)re; ha mégis, akkor ott valami nem stimmel.

Elvileg az ember igyekszik a gyerekét a legjobb tudása szerint felnevelni, átadni neki az általa helyesnek tartott értékrendet és megismertetni vele az általa helyesnek tartott gondolkodásmódot, nemde? _Megpróbálja_. Aztán vagy sikerül, vagy nem; a gyerek akárhogy is, de felnő, és jó esetben előbb vagy utóbb a saját lábára áll, saját családot alapít. Ez az élet rendje. Természetesen lehet tartani a kapcsolatot, beszélni, híreket cserélni, érintkezni, stb., de csak annyira, amennyire az mindkét félnek megfelel. Ha bárki is ráerőlteti magát a másikra, ott már megint nem stimmel valami (főleg, hogy minél inkább erőltetsz valamit, annál kevesebb lesz iránta a fogadókészség).

Ha értelmes a gyerek, és jól is nevelted, akkor fel se merülnek ilyen problémák - vagy ha mégis, akkor gyorsan és civilizáltan kezelésre és elintézésre is kerülnek. Ha viszont felmerülnek, de csak nem sikerül elintézni őket, akkor vagy nem elég értelmes a gyerek, vagy te nem nevelted jól (néha pl. a "mindent (és túl sokat) megadni neki" is hiba), vagy mindkettő, de valami nem stimmel.

Ha viszont értelmes és jól is nevelted, és úgy általában jól is intézitek a dolgaitokat, csak ő kevesebb kapcsolatra tart igényt veled, mint te veled, akkor lehet, hogy egyszerűen csak túlságosan rá fókuszálsz már; ez esetben ideje újra felfedezni a világot - és nem mellesleg értelmesen megbeszélni az érzéseidet is a gyerekkel.

Mint előttem megírták, ha szeretetben nevel egy szülő, akkor nem fogják leszarni a későbbiekben sem, épp azért, mert viszont szeretik.

Nem gondoltál még arra, hogy talán te nem tettél úgy, hogy nekik jó lett volna? Nem arról beszélek, hogy hagyni kell őket a saját fejük után menni, de a gyerekek kinövik a hisztis kamaszkort, és rájönnek, ha a szülő jót akart nekik.

Ha fáj, hát fáj, de valószínűleg a te hibád, ha nem érdekled őket.