Cserben hagyom a szüleimet?

"Ha ennyire ragaszkodnak hozzátok, veletek is mehetnének."

Na azt épp nem kellene :)

Ez tényleg zsarolás, nekik is jobb lesz, ha sikerül oldani. Nem egy ismerősöm van, aki épp azért költözött messzire, mert szülők nem tudtál "elengedni".

Elsősorban a saját életeddel kell foglalkoznod!

Én is kb 200km-re lakom, de beszélünk telefonon eleget és vendégeskedni is lehet.

Egyedül élek.Három gyereket neveltem fel. A fiam él itt a közelemben csak. Az egyik lányom Németországban, a másik Amerikában. Ha ápolásra szoruló beteg leszek esetleg,akkor nem tudom,hogy ki fog ápolni.

Ennek ellenére soha nem mondtam volna a lányaimnak,hogy maradjatok mellettem. Fontosabb az ő boldogulásuk,családjuk,mint az én ragaszkodásom.

Sajnos egyikőtök sem tehet róla, hogy olyan abnormális világban élünk, ahol a családoknak szét kell szakadni ahhoz, hogy boldogulni tudjanak. A saját otthon nagyon fontos, a család is nagyon fontos. Párom vidékről jött fel Bp-re megélhetés miatt. Nem volt sok választási lehetősége. Megismert itt engem, összeköltöztünk, a családjától örökre elszakadt. Havonta 1-szer látjuk egymást a családjával, mert bár csak 2 óra autóút oda és 2 vissza, anyagilag nem megoldható gyakrabban.

Szóval én abszolút abnormálisnak tartom, de kényszermegoldás volt. Ott él vidéken minden rokona, ott még az emberek köszönnek egymásnak az utcán. Szegények, de ahogy tudnak, összefognak. Mindig van egy rokon, akihez lehet fordulni a bajban. Az én családom más. Kisebb is, a közeliek meghaltak. Lassan már senkim se marad. Itt élünk bezárva a házunkba, még a szomszédaim vezetéknevét sem tudom, hiszen mindenki csak aludni jár haza. Ha próbáltam közeledni, nem nagyon fogadták, meg nekem se megy igazán az ismerkedés. Szóval nagyon meg kell gondolni. Ha nekem gyerekem lesz, mindent egyedül kell megoldanom, mert nincsenek nagymamák, illetve aki van, vidéken van. Az én anyámnak még más volt, Mama volt a második anyánk.

Szóval én nem nevezném önzőnek az édesanyát, ő pontosan tudja, hogy nem normális világ az, ahol a családok szétszakadnak. Soha sehol senki nem tudja pótolni a családot. Ettől függetlenül ha menni kell, úgyis menni kell. Ez ilyen világ. Elhitetik velünk, hogy nem vagyunk magányosak, mert a neten keresztül meg mobilon úgyis tarthatjuk a kapcsolatot. De ez régen nem így volt. Régen nem kellett bébiszitter, nem volt szükség nyugdíjas otthonokra, hiszen 1 tál étel mindig jutott, valaki mindig volt otthon, aki ápolhatta az időseket, betegeket. Próbáld meg ezt ma, próbálj meg elmenni 2 év fizetés nélküli betegápolási szabadságra, éhen fogsz halni a betegápolási segélyből, hacsak nincs egy nagy családod aki eltart téged és a beteget is. Ez a globális világ nem kedvez a családoknak.

Utolsóval nem értek egyet.

3 gyereket nevelek, anyukámmal egy városban, ha jön, akkor trécselni jön, unokákra jó, ha ránéz. Ha valamit akarok, akkor bébiszittert hivok. Párom anyja messze lakik, sose tett, vagy mondott volna olyat, amivel érezteti, hogy nem örül annak, ami nekünk jó. Havonta jön pár napra, olyankor természetesen itt lakik, van önálló szobája fürdővel, nem zavarjuk, ő pedig mindenben segit. Próbálom úgy alakitani, hogy maximálisan az unokákkal tölthesse az időt. NAgyságrendekkel jobb a kapcsolata az unokákkal, mint a helyben lakó nagyinak.

Ennyi.

Minden kapcsolat az EMREKEN múlik, nem a körülményeken, nem a távolságon.

Olyan lesz a szüleiddel a kapcsolatod, amilyenné ti (és ők) alakitjátok és ennek emmi közze ahhoz, hogy hol élsz.

Ém igy gondolom, mert ezt tapasztaltam az életem során...