Szoktatok irigykedni arra, hogy másoknak normális, jófej, szerető családja van?

Nem irigykedésnek mondanám. Legalábbis nem rosszindulatúan, nem tőlük sajnálva. De igen, szoktam.

Sajnos rossz környezetben nőttem fel. Agresszív alkoholista, munkanélküli szülő, folyamatos megalázás, rossz anyagi körülmények.

Néha fáj az, amit nem kaphattam meg akár anyagi akár szeretetbeli dolgok. Másrészt fáj az, amiket írsz, hogy nincs egy család akikkel össze lehetne járni, programot lehetne szervezni.

Egy unokatestvérem van akivel nem jártunk össze túl gyakran és már évek óta nem láttam. Na hallomásból tudom, hogy ő az aki irigykedik rám/ránk, mert ő kívülről a jó anyagi körülményeinket látja és vágyik arra amink megvan. Ingatlanok, autók, földek, stb.. De ő csak a külcsínt látja, azt nem hogy a jó élethez mennyire toxikus családi légkör társul. Lényegében csak a jó anyagiak amik összetartják az egész családomat. Én viszont rá irigykedem, mert ugyan még egy saját kis lakása sincs, mert nem telik neki rá, de ettől még olyan jó és szerető családja van, hogy akár már ma este cserélnék vele. Legalább egy napra had kaphassak olyan szeretetet ami őt már babakorától körülvette. Nem is lett belőle hirtelen haragú idegbajos mint amit belőlem csináltak a szüleim.

És ezt talán sose fogja megtudni mi van a pénz mögött. Meg én se mondhatom el neki talán soha hogy vágyom arra a családi szeretetre amit ő a mai napig megkap.

Mindketten 30 + vagyunk.

Nem irigykedés a jó szó habár sokszor összemossák. Mástól nem irigylem, de magamat sajnálom hogy nekem ez nem adatott meg.

Én is toxikus családban nőttem fel,aminek a fő oka az alkoholista bántalmazó apám volt. De fokozatosan kikecmeregtem belőle. De sikerült a férjemmel egy még sokkal betegebb családot begyűjtenem akik a férjemet és rajta keresztül meg direktbe engem is terrorizálnak.

Férjem pszichológushoz jár már, mert nemrég ismerte fel amit én már a gyakorlott szememmel láttam korábban is.

Én mondjuk jól beszoptam. Apám alkoholista volt, anyám meg az örök áldozat típus. Szóval a lelki sérülés garantált volt. Mindamellett anyagilag is nagy büdös lófarkat kaptam tőlük.

Mindkét része elszomorít. Itt vagyok 30-as éveim közepén és nincsen családom, nincsen kivel megbeszélnem a dolgokat, nem kapok támogatást. Másrészt látom, hogy mások akiknek adtak jogosítványt, kocsit, lakást 10 évvel előrébb tartanak az életben mint én.

Ettől függetlenül látom, hogy másnak sem felhőtlen az élete, válástól kezdve a mindennapi vitákon át az elvetélt gyerekig van minden. Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Illetve amit én tökéletes családnak látok, az sem feltétlenül az. Nyilván ettől nem kell átesni a ló túloldalára sem, és nem kell belemagyarázni, hogy márpedig ez csak a látszat, mert sokan tényleg szeretik egymást és ott vannak egymásnak.

Nekem és a férjemnek is bántalmazó, alkesz, gyökér család jutott.

Én úgy élem meg, hogy milyen szerencsés az, akinek szerető, támogató szülők jutottak.

És megvetem, semmibe nézem az enyéimet.

A férjem is hasonlóan vélekedik.