Milyen érzés egy teljes értékű családban felnőni? 26n

Sokan vagyunk így.

“Elgondolkodom rajta, hogy vajon mennyiben lennék más ember , ha egy egészséges családban nevelkedtem volna.”

Én ezen azóta agyalok, mióta a börtön fenyeget. Vajon ha normális családban nőttem volna fel, akkor is ilyen mélyre süllyedtem volna?

Ez nekem is sokszor eszembe jut. Mármint, hogy milyen lettem volna, ha máshogy alakulnak a dolgok... Anyám korán lelépett, óvodás voltam. Apámat imádtam, tiszteltem, csodáltam, rajongásig szerettem, és tényleg olyan szoros, olyan különleges kapcsolatunk volt, hogy az ismerősök és az új emberek közvetlenül vagy visszahallva tudtuk meg, hogy megjegyezték nagy csodálkozva. Nem mondanám nagyon fixnek vagy stabilnak, akkoriban anyám rányomta a bélyeget az önbizalmamra, de apám mellett boldog voltam.

Azt gondoltam, hogy nem minden virágos tarkarét, érdekes lesz a jövő! Iskolába megyek, talán az általános túlélésre játszva fog menni, de tanulni fogok, aztán jön a középiskola, ahol szerzek barátokat, meglesz az első párkapcsolatom, világnyi szerencsével az utolsó, mert ő az igazi, de persze fehér holló, ezért megélem az első nagy csalódást, de a barátok ott vannak, és tanulni fogok az élményből. Aztán esetleg egyetemre megyek, talán pszichológiát tanulok, kollégista leszek és a magam módján megélem a fiatalságomat, mivel nem leszek rajongója az alkoholizálásnak és a táncnak. Mivel rögtön nem sikerül elhelyezkedni, ezért valószínűleg boltban kötnék ki egy időre eladóként vagy árufeltöltőként, de csinálnám, aztán a dolgok jobbra fordulnak, elhelyezkedek abban, amit igazán csinálni szeretnék, és mindig valamilyen szinten elegánsan néznék ki, vidám színekben, magassarkúban. A hebrencsségemből kicsit megtartanék, de zömében elhagynám, szépen lassan megérnék, de nem felejtek el bolondosnak lenni. Aztán jönne valaki, randiznánk, lefeküdnénk, és egy nap megkérné a kezemet, majd talán lenne egy vagy két gyerkőc, ha mindketten úgy érezzük, hogy akarjuk.

Azt gondoltam, létezhet, hogy ha valakit igazán mély szeretettel szeretek, nem feltétlen romantikusan, és tényleg mindig, mindenben számíthat rám, az viszonzásra talál, és egy szép, életre szóló kötelék lenne.

De aztán apám egészsége és a szerencséje is lejtmenetbe kezdett. Jól fizető munka oda, évekig nem talált semmit, a cukorbetegség és a szíve miatt nem vették fel. Amit talált, abból épphogy megvoltunk, segítséggel, a lakásának haszonélvezőjével éltünk, de ez közöttük valójában kölcsönös utálat volt. Apám nem vette észre, hogy rajtam vezeti le a feszültségét, minden apróságért kiabált. Ha őszintén bocsánatot kértem (gondoltam, ha mérges, tényleg hülyeséget csináltam, de nem értettem miért nagy ügy, de tényleg sajnáltam), mire jó az. Ha nem kértem bocsánatot, mert mire jó az, akkor még csak beismerni sem tudtam és bocsánatot kérni. Ha végül fapofával hallgattam végig, mert felismertem, hogy rajtam vezet le, akkor sütött rólam, hogy belexarok. Én nem tudom, pontosan hol és mikor siklott ki a dolog, de amit nem tudtam az önismerettel sem felismerni 16-17 éves koromig, hogy apám életem legnagyobb rossz hatása. Dominált, gúnyolt, szidalmazott, saját magát igazolta, stb. Mind a mai napig örüljek, hogy csak bögrét/laptopot/felvágottat/egyebet vágott hozzám, nem a lábost, mert nagyon felidegeltem a hülyeségemmel (amire normális ember legyintene). Egyszer azért vágott hozzám üres ételhordót, mert csöndben hallgattam a kiabálását, én járom meg, ha pofázok, azonban a szemeimmel valóban nem szeretetteljesen néztem, mire ő hozzám vágta, hogy ne nézzek rá úgy, mintha a legnagyobb ellenségem lenne.

Szerinte anyám okozta a legnagyobb törést bennem, de az amit ő csinált velem, és az, hogy a nevelőapjával kellett a lakáson osztoznunk, aki a kádba hugyozott, nem mosott kezet, fogat, wc után hűtő, kádban mosta ki a xaros seggét és ott mutatott a fehéren a barna csík, a végére a lakás húgy és xar szagú volt, a közlekedő tapétájába beleitta magát az ürülék, amit az öreg takarítás címszó alatt elkent, mert a szemeivel nem látta, mennyire elcseszi.... ja és 13-14 éves koromig apámmal egy szobában, egy kihúzható ágyon aludtunk, egymás seggében voltunk, az nudli. Az semmi, az piskóta.

Mindegy, mennyire próbáltam megérteni őt és támogatni, amennyire kitelt tőlem, soha nem volt jó, mindig volt egy de, vagy konkrétan semmi. Ha mondott egy köszönetet, az éppen a világot tudta jelenteni nekem, de aztán rövidesen a hangulatingadozása jött és elkezdett baxogatni, majd rá 5 perccel később nyugi, én meg ha nem asszisztáltam ehhez és duzzgotam, megintcsak én lettem a hülye... Pedig tényleg olyan sok és hasznos tapasztalata van, amit szívesen eltanultam volna. De persze neki, hogy a magam módján szeretném, akkor is, ha nehezebb út, és ezt eljátszottuk párszor, mind máig azzal jön, ha kérdezek valamit, hogy hát úgyis jobban tudok mindent. Meglett négyesre a szakmám, gratuláció helyett azt kaptam, noha semmit nem tud az oktatás minőségéről, hogy abban az iskolában még a leghülyébbet is átengedik. Aminél sok sikert várna az ember, bátorítást, annál ő a nehézségekkel jön, "tényekkel", vagy lecseszéssel... Jobb esetben kapok egy "hajrá"-t.

Most, 22 évesen az ő hangulatingadozása miatt régóta nekem az van, igaz nekem a kialakult kényszer miatt el csöndesen néz ki, nem kezdek bunkó lenni másokkal. Soha nem volt kapcsolatom, soha nem szexeltem, még csak nem is csókolóztam. Olyan sok bennem az elfojtott indulat (nagy úr a kényszer, jobb hallgatni mint apám haragját direkt kivívni), a fejem időnként magától aprót rándul, ezt próbálom figyelni, kontrollálni... Még mindig van némi szociális fóbiám, félek az emberek véleményétől, pedig valószínűleg le se tojnak engem. Ki vagyok élvezve, és próbálok hangolódni apámra, hogy éppen milyen kedve van, de egyre nehezebb kitalálni. Ha leejtek bármit, azon aggódok, nehogy meghallja és megjegyzést tegyen. Ha ügyes vagyok és beverem magam, akkor is jobban aggódok egy megjegyzése miatt, mintsem a fájdalomtól. Nos, mivel rá ki vagyok élezve, az emberekre könnyen hangolódok, hogyan viselkedjek velük, de az is terhes. Utálok a szükségesnél tovább emberek között lenni. Angolból, matekból és töriből többször pótvizsgáztam általánosban, de az utolsó egy hétben vagy két napban kezdtem tanulnia az éves anyagból, szóval nem gondolom, hogy hülye lettem volna, hanem szellemileg máshogy leterhelt, ezért nem tanulásra, inkább sorozatokra szántam az időt, hogy menekülhessek legalább kis időre. Nos, végül ugye, mivel a tanulást utáltam az előbbiek miatt, az egyetem kizárva, nincs is hozzá kedvem, fárasztó lenne pszichológusnak lenni. Dacára a problémáimnak, idegen emberek is könnyen nyílnak meg előttem, én meg mindig meghallgatom őket. Az elég is... Gyereket nem akarok, nem gondolom, hogy jó szülő lennék, míg például nagynéniként jól funkcionálnék, de nem úgy, hogy állandó felelősség egy gyerekre. Inkább támasza akarnék lenni, akire számíthat, de nem akarok kimondottam én lenni az oszlop. Az alapvető kifejezésem, tekintetem síri hangulatú lett. A számomra kedves emberek végül lekoptak, eltűntek vagy elhagytak, többször is. Mindegy, mennyire tettem oda szívem-lelkem, sosem volt elég.

Még amikor szakadozva, de én én voltam, nem törtem meg teljesen, azt mondták, és én is úgy gondoltam magamban, hogy noha kissé különc, de nagyon kellemes személyiség vagyok. Kissé szivárványos és sziporkázó, ha fogalmazhatok így. Távol apámtól, ha belemerültem a dologba, szórakoztattam és mosolyt csaltam az emberek arcára. Most meg... Élőben kiveszett a hebrencs, szórakoztató, bohókás részem. Úgy érzem, a valóságban való viselkedésemből kiveszett minden szín, ami korábban hozzám tartozott. Regényt írok, és a szereplőim életében, sztorijában teszek színeket, ha már a sajátomban nincs, és mert nagyon élvezem, gyerekként is kitalált mesékkel szórakoztattam másokat.

Az a szörnyű az önismeretben, hogy noha tudom már, összeraktam a dolgokat, ezek nem megváltoztathatóak, soha nem fognak eltűnni, és soha nem lehetek az, aki lehetnék. A sebek is tapasztalások, de ha túl sok gyűlik, rámegy az igazi "én"-re, és olyanná formál, amilyen nem akarok lenni, de akihez visszatérnék, mert úgy érezném magam "én"-nek, elérhetetlen távolságban van. Sok az üledék... :')

8- remekül írsz, gratulálok. Remélem a könyvedet is olvashatjuk egyszer.

De mit keresel még apádnál ?? Örvendetes, hogy felismerted a toxikusságát, de miért nem költöztél már el onnan ? Miért hagyod, hogy tönkretegyen?

Pocsék gyerekkorom volt, alig vártam, hogy leléphessek. Emiatt 20 évesen már házasodtam , ami szerencsémre jó választás volt, 40 éve együtt vagyunk és még mindig tudjuk szeretni a másikat. Nagy családra vágytam, nyugodt, ordítozás-mentes közegre, békére és nyugalomra. Szóval mindarra, ami nem adatott meg nekem gyerekként. Ezért alkottunk magunknak egyet. 4 gyereket vállaltunk- így amikor felnőttek, az ő párjaikkal együtt már meg is lett a NAGY család. Igyekeztünk ugy nevelni őket, hogy ne szabadulni akarjanak a családi kötelékből, hanem élvezzék az együtt töltött időt, hogy biztonsági hálónak érezzék a családot, ne tehernek. Ami- nem is tudom hogyan, de- sikerült. Talán csak mázlink volt. De tény, hogy szeretnek hazajárni, segítenek egymásnak és nekünk is, ha szükséges. Felnőttek, de a szeretet még mindig működik a családtagok között.