Az normális hogy 20 évesen már unom a családomhoz való alkalmazkodást?

Normális, én már 15-16 évesen is rohadtul untam.

A költözésen kívül nagyon más opciód nincs, hacsak arra nincs lehetőséged, hogy valami különbejáratú lakrészt kialakíts magadnak otthon.

Amíg a közös tereket közösen használjátok, addig ez nem fog elmúlni.

Költözésen kívül? Mondjuk legyél kevesebbet otthon, mozdulj ki: sétálj, sportolj valamit, menyj el barátokkal szórakozni, stb.

Nekem is nehezen megy az alkalmazkodás a szüleimhez.

Én 30 évesen kerültem haza, mert eladták a lakást, amit béreltem.

Néhany hónapra hazakoltoztem, amíg nem normalizálódnak a hitelkamatok (ingatlanvásárlás).

Engem már apám levegővétele is idegesít, nem hogy a jelenléte. :D

Nincs bajom velük, csak teljesen más a gondolkodásuk, amit nehéz elviselni. Szerencsére már nincs sok hátra.

Költözés vagy ha olyan az ingatlan, többgenerációssá alakítás.

"mondhatjátok hogy költözzek el, de nyilván akinek van valami rálátása a világra az tudja hogy nem így megy, főleg ha az ember tanul"

Akinek egy csepp rálátása is van a világra, az tudja, hogy amikor az ember már felnőtt, akkor csak rajta múlik, hogy hogyan éli az életét, senki másra nem foghat semmit. Felnőttként fel lehet mérni a lehetőségeket és azt választani, amelyik a legjobb. Senki sem kényszeríthet semmire. Van, akinek az a legjobb, ha otthon marad, hogy tanulhasson, mert a tanulás neki a legfontosabb - másnak meg az a jobb, ha elköltözik, mert neki meg a függetlenség a legfontosabb. Mindegyiknek megvan az ára is, nyilván, az elsőnek az, hogy cserébe el kell viselnie a szüleit továbbra is, a másodiknak meg az, hogy lejjebb kell adnia az anyagi igényeit.

Az viszont szánalmas, amikor egy felnőtt ember olyasmi miatt panaszkodik, ami lehetne máshogy is, ha venné a fáradságot, hogy felnőjön, csakhogy az neki derogál.

Lassan 23 éves vagyok. Már mióta így érzek. Apám nem veszi észre a saját xarjait, és hogy nekem ezzel mi bajom van. Gyerekként még nyilván tűr az ember, sőt talán nem is igazán veszi észre, de ennyi idősen más a helyzet. Lehet mondani, hogy "költözz, ha nem tetszik", de hová és miből? Van munkám, de csak úgy keresek egész jól, amiből szépen marad magamnak, hogy itthon lakok és miénk a lakás (én nevemen a lakás, apám a haszonélvező). Ráadásul van két kutyám. Ha találnék is embernek alkalmas helyet két kutyával, de még kutyák nélkül is, hónap végére vegetalevest ennék. Szeretnék békét és nyugalmat, de ha lyukas a cipőm vagy üres a hasam, 1-2 hónap után lehet hívna az "otthon melege". Többet dolgozni pedig nem dolgoznék, így is a halálomon vagyok ettől a 8 órától, gondolkozok, hogy egy időre átkérem magam 6 órásra.

Megterhelő, hogy apámnak mindent kommentálnia kell. A hűtőt nem nyithatom ki anélkül, hogy valami vicceskedő dolgot oda ne szóljon, ami szerinte jópofa, én meg kínomban mosolygok. Ha meg szólok érte erélyesen, rögtön hangulatváltozás, hogy őt nem krétaporral pelenkázták. Még gyerekkoromban volt egy barátnője, nem tartott sokáig, azóta senki. Igazából szerintem én egyszerre vagyok a gyereke, a barátja és a társa, miközben fejben neki egy örök kölyök vagyok. Csalódottan letett arról, hogy velem bárhova menjen, úgysincs hozzá kedvem, hogy pl. kolbász fesztiválra menjünk el. Vagy ha nyernénk a lottón, akkor az volt az első gondolata, hogy együtt megyünk külföldre, mondjuk Japánba egy hétre felfedezni. Kertes házra is azt képzelte, ha lehetne kertes, hogy ezt a lakást kiadjuk, kertesbe pedig ketten megyünk. Néhány éve elmentem vele Olaszországba a karnerválra, először voltam külföldön. Abban az egy hétben apám akaratlanul (tényleg, ez neki zsigerből jön, és ha mondom neki, akkor sem fogja fel, hogy bunkó, hogy a szavai nem esnek jól, hogy érzéketlen, hogy megaláz engem) hozta a formáját. Hát, azután a hét után boltba se akartam menni vele, de persze én voltam a hülye.

Amennyire gyerekként tiszteltem és csodáltam apámat, annyira fordult át ez az elmúlt sok-sok évben valami sötétbe, valami torzba. Mivel nem fogja fel, akár szépen mondom, akár csúnyán, a dolgok halmozódnak, gyűlnek bennem, és olyan feszültség van bennem az irányába, hogy gyakran még egy levegőt szívni is nehéz vele. Képes vagyok elkülöníteni, hogy mikor tényleg gyökér és mikor nem, azonban sajnos egyik pillanatról a másikra meg tud változni, én pedig ezáltal akaratlanul feszülök, hogy ez mikor történik meg.

A hallását is egyre jobban nehezen viselem. Gyerekkoromban is rosszul hallott, és hát ugye ez nem javult az évek során, a hallókészülék pedig nem lehet bent 0-24-ben. Az előbb is. Csinálni akartam wrappet, kérdeztem neki is csináljak-e. Semmi. Kérdeztem még egyszer. Semmi. Kérdeztem megint, mire felkapja a fejét és kérdezi, hogy mit mondtam. Ismét elkiabálom a kérdést, még mutogatok is hozzá. Erre megkérdezi, hogy micsodát, mert nem jutott eszébe hirtelen, hogy a wrap melyik ételhez köthető (amivel egyébként nincs baj, néha nekem is kiesik). Sokszor akár ötször is el kell ismételnem, pedig nem halkan beszélek hozzá. Fárasztó. Ha meg bent van a hallókészülék, de zsigerből hangosabban szólok, lecseszi a fejemet, hogy mit kabálok, bent van a csiga.

Nekem egy kicsi saját szobám van, apám a nappaliban alszik, a sarokban van az íróasztala. Eleinte zavarta, hogy az ő(általa fizetett, akkoriban ő fizette) lakásában miért kell kopognia (az én ajtómon), gyakran gondolt egyet és kinyitotta, elég behajtanom, úgysem jön be hozzám minden percben. Aztán hiszti ide, hiszti oda, elkezdtem becsukni, de akkor meg kopogás nélkül nyitott be. Utána zárni is kezdtem. Mostanra sikerült eljutnia, hogy simán becsukva is kopog, de addig sok bónusz agyf*szon vagyok túl. De még így is, hogy csukva van az ajtón, kulcsra is zárom, nem érzek nyugalmat. A szobám nem egy másik világ. A legkisebb hülyeségen össze tudunk veszni. Állítólag én olyan vagyok, mint amilyen az ő nagyanyja volt, nagy tehetséggel pillanatok alatt fel tudom baxni az agyát.

Tűz és víz vagyunk... és ahogy öregszik, egyre rosszabb. Amire gyerekként, illetve fiatalon tanított, és nagyon helyesen tette, már az ellenkezőjét csinlja gyakran. Ráadásul másokat kritizálni úgy tud (nekem, leginkább a kocsiban ülve), mint csapból folyni a víz, mintha ő tökéletes lenne, miközben mondja is, hogy ő sem tökéletes. Utálom hallgatni. Egyre kevesebb az ingerküszöböm. Jól állna a távolság, de hacsak nem nyerünk a lottón, maximum a halálával lesz nyugi, és undorító, hogy ilyen opció is van, de sajnos ez van. Párom nincsen, nincs kivel összeköltözni, hogy két fizuból egy lakás, de bevallom őszintén először egymagam akarnék élni, kiélvezni, aztán később, ha úgy alakulna és lenne párom, vele jöhetne az összhangos, szeretet- és tiszteletteljes közös élet.

22/l

Nekem is apumnak van ilyen maradi gondolkodása néhány dolgokban. Azért jó a kapcsolatunk már egy jó pár éve.

Szóval, amíg x munkahelyen dolgozott,3x kellett atszallnia,a fizetése se volt virágos stb,az nagyon megülte a hangulatát. Pl.: ilyenkor délután lefeküdt egy 2-3 órára aludni,és ha xar napja volt,akkor alvásból javarészt undorító hangulatban kelt fel. Többnyire hugomat küldtem oda,hogy ébressze fel őt,mert ő kb kenyérre tudja kenni apámat, meg ha neki beszólt,visszaszólt (én elbőgtem magam).

Ha ő aludt sokáig nem gond,de ha más igen. Ha aludt kussnak kellett lennie,ha mi akkor lényegtelen.

Egyszer húgom zörgött vmit, én tanultam, és hozzám jött oda, leordítani.

Állandó szövege volt,hogy "bezzeg én már kaptam volna szüleimtől ezért" (anyám szövege is), ilyenkor előjött bennem, hát akkor üssetek meg,vagy valami. (Nyilván ők is meg vannak vmilyen szinten sebezve lelkileg).

Aztán elvégeztem a sulit. Tudni kell rólam,hogy ahogy én hazaértem suliból, egyből ellustúltam. Nekem az otthon=pihenés-mai napig. Megcsinálom amit sürgősen meg kell,nagyon muszáj,de ennyi.

Apum szerzett munkát náluk (csomagoló voltam azon a részlegen,ahol ő dolgozott)-ekkor már másik munkahelyen dolgozott,sokkal jobb volt a kedve is ilyenkor, így az a fura hangulat el is múlt (ugyanaz lehet,mint amit írtál). Mikor kérdezte először,hogy bírni fogom e, kb úgy kérdezte,hogy biztos beégetem majd a lustaságommal,meg béna leszek,meg stb. Aztán mikor meglátta milyen jól dolgozok,bírom a munkát,mintha abban a pillanatban lett volna büszke rám, egész odáig nem.

Aztán következő téma, így melóhoz kapcsolódóan: pénz.

Állandóan kezelni akarta a pénzem. Jó, szerencsém volt,nem kértek lakbért stb, néha meg akarták venni helyettem a ruháim, csakhogy ne költsem el- nekem volt kellemetlen. Aztán tavaly megismertem páromat. Mivel egyikünk szülői háza se volt alkalmas,hogy elvonuljunk kettesben, eljártunk ide-oda nyaralgatni. Egyszer én fizettem, egyszer ő (fizette volna mindig párom,de én nem hagytam). A szállás 3 napra volt legalább 50eft egyes helyeken. Ilyenkor apám mindig bele akart szólni a pénzügyeimbe "mennyid van?,mire ment el annyi? Sze*elni ide a szomszéd városba is elmehettek".

Ezt is értettem, hogy javarészt azért csinálta,mert neki anno a nulláról kellett indulnia,de amikor bármikor pénz jött szóba, én görcsöt kaptam, és próbáltam elsunnyogni (megjegyzem,hogy páromig alig költöttem valamit is, illetve szüleimnek is adtam pénzt, összesen kb másfél milliót-kocsira, tüzelőre).

Ez a pénz dolog odaáig fajult,hogy most hogy már elköltöztem,vagy elszorok lényegtelen dolgokra pénzt,mert hú,most megtehetem,vagy nem merek költeni mert ideges leszek a pénz miatt.

Voltak még "apróbb dolgok",amik mai napig előjönnek. Pl állandó lecseszések,tiltás a szeretett dolgaimtól, túlzott szigorúság,amik a mai napig előjönnek dolgokban. Pl páromnak szóltam,hogy segítsen mosogatni,majd 5 perc múlva megint (gépén állítgatott vmit), és mondta kicsit erőteljesebben,hogy "mindjárt,mit kell nyaggatni már fszom", én meg elbőgtem magam. Apam cainalta nem bogtem el magam,mert tudtam,hogy mikor ilyen, de páromnál nem számítottam ilyenre. Miután megbeszéltük a dolgokat,barátom azóta se csinált ilyet. Nagy szerencsém van vele ilyen téren.

(Már 3,5 hónapja elköltöztem egyébként. Közös munka után sokkal jobb lett apámmal a kapcsolatom)

"Akinek egy csepp rálátása is van a világra, az tudja, hogy amikor az ember már felnőtt, akkor csak rajta múlik, hogy hogyan éli az életét, senki másra nem foghat semmit."

6-os! De kár, hogy nem mondtad előbb, már mióta milliárdos lehetnék....

:D :D :D