Milyen középső gyerekként felnőni? Mik a tapasztalatok?

Én csak a közelemben láttam ilyent: volt egy nővére, ö lány, és egy öccse.

A nagylány amúgy is a középpontban akart lenni mindenhol, az öcsi meg, hát ugye egyetlen fiú. A középső gyerek semmi figyelmet/szeretetet nem kapott. Hiába igyekezett, szülei számára mintha a világon se lett volna. Egész életére kihatott: férje, már felnőtt lánya van, szülei meghaltak, és még mindig nem tudta feldolgozni, hogy a két testvére mellett ő semmit sem számított.

Megjegyzem, hogy a szülei valóban nagyon primitív emberek voltak.

Rám teljesen igaz volt, amit a középső gyerekekről szoktak mondani.

A bátyám volt a jó tanuló, tökély. A bezzeg gyerek. Nem csak itthon hallgattam meg a nagymamámtól, az iskolában is. Mivel 4 év volt a korkülönbség, általános felsőben és gimiben is megörököltem az osztályfőnökeit, akiktől ugyanezt hallgattam.

A húgom meg volt a "kicsi", akit nem neveltek, csak mindent ráhagytak, valójában lesz*rták, és hisztivel mindent elért. Most felnőttként iszonyat szív az életben emiatt. Képtelen alkalmazkodni, újra és újra pofára esik, mert az élet nem úgy működik, mint otthon látta. Agyilag gyerek, pedig lassan 30.

A bátyámnak meg agyára ment a tanulás vagy ki tudja, mi, mindenesetre egy szociális fóbiás, gyakorlati dolgokban szerencsétlen, bogaras agglegény lett.

Így összességében, minden nehézség ellenére, az én életem van a leginkább rendben. De ehhez az kellett, hogy ne az önsajnálatban dagonyázzak, és ne a rossz gyerek- és kamaszkorra mutogatva magyarázzam, miért szar az életem. Hanem tegyek róla, hogy jobb legyen.

A húgom még mindig azzal takarózik, hogy neki tönkretették az életét. Aztán ha anyagi gebaszba kerül (gyakori nála), akkor mindig a családhoz szalad megoldásért.

Az első gyereknél mindenre nagyon odafigyel, mindenen aggódik a szülő. A másodiknál már tudja, hogy lazábban is lehet venni a dolgokat, ezért kevesebbet aggódik, többet megenged. A harmadik meg a "kicsi" őrá mindenki -a nagyobb testvérek is- vigyáz, óvja mindentől, de közben mindenkinek szót is kellene fogadnia...

Szerintem normális családban középsőként felnőni a legjobb.

Nálunk a középső volt az ász. A jótanuló, az örök nyertes, a sikeres, a jófiú...

Az öcsém, aki mindehez kicsi, én meg "a lány".

Szóval nálunk engem szrtak le elég erősen, a legkisebb tesóm mindent kihisztizett magának, ezért kapott meg csomó mindent, de a nagyobb kistesómmal lehetett dicsekedni, fényezni, "bezzeg xy" - ment mindig.

Én elköltöztem 21 évesen, mert "illene", a középső 28 de még otthon él, és "jaj de jó, amiért nem mentél még el", a kicsi elsős egyetemista és ugyanúgy nem kezelik felnőttként.

#

Nálatok nem a születési sorrend volt a fontos ebben a favorizálásban, hanem a gyerekek neme.

Ahogy a 2-es írja!

Nekem az exem volt így, hogy volt egy másfél évvel idősebb nővére és egy 6 évvel fiatalbb öccse. A párom volt a középső. A nővér volt a megtestesült öntudat, amivel vissza is élt, mindenféle előjogokat kikövetelt és az eléggé primitív anyja adta is alá a lovat. Az öcsike meg köztörvényes bűnöző lett nagykorára. A párom volt a szorgalmas, segítőkész, jóindulatú, a nővére meg az öccse leszarta és kihasználta. Az apjuk rég nem élt már akkor, amikor megismertem. Az anyjuk erőszakos, afféle ilyen tipik falusi pletykafészek, köszönséges nagyhangú nő. A párom nem tudott semmiben sem nemet mondani az anyjának. Belerángatta egy hitelbe, tönkretette a mi kapcsolatunkat is. Szétmentünk, a lány férjhez ment, gyerek lett, az exanyós meg a nyakukon élősködik a mai napig.