Hogyan beszéljem le magam az öngyilkosságról?

Apukám öngyilkos lett. Azóta mindig azt mondom, és arra gondolok, hogy ha olyan nagyon el lennék keseredve, hogy erre gondolnék, akkor inkább gyökeresen megváltoztatom az életem és kimegyek külföldre, vagy elmegyek bárhová, feladom az eddigi életem és teljesen újat kezdek, de meghalni önmagam által nem fogok.

Hogy miért érdemes élni? Mert leszel még szerelmes. Mert a szüleidnek támasz lehetsz, ami nem könnyű, de jobb emberré tesz. Mert megadatott neked, hogy egyetemre járj, amiből később sokmindent kihozhatsz. Mert fájdalmat okoznál másoknak, és megfosztanád magad további élményektől. Mert megszülettél, és ezt ki kell használni. Egyszerűen nincs más választás.

Hogy mit tegyél? Pszichológus. Most. Nincs kifogás, nincs mellébeszélés, nincs falverés. Indulj el, tegyél valamit magadért, és felejtsd el a halált. Az, hogy Csernust olvasol, meg nem biztos, hogy segít. Olvasd el Csíkszentmihályi Öröm a mindennapokban c. könyvét, sok felismeréshez vezethet. Ne dönts visszavonhatatlanul balf*szul!!

Aki öngyilkos lesz az elmenekül a problémák elöl, ahelyett, hogy szembe nézne velük.

Arra nem is tudok, mit mondani, hogy egy 20 évvel idösebb barátod volt, de ne hagyd hogy földbe döngöljön.

Elmesélem az Én életem, hátha elgondolkodtat!

Apu és anyu elváltak, mi anyuval éltünk a tesómmal.

Anyu depressziós, tehát elviselni sem volt könnyü és rengeteget volt a kórházban. Gyakorlatilag 14 éves korom óta egyedül voltam, mert tesómnak volt barátja így ö elvolt. Sosem volt pénzünk, enni nem tudtunk.

A középiskola mellett, olykor helyett azért dolgoztam, hogy eltartsam magam, legyen kajám és ruhám.

Apu ugyan nem velünk élt, de piált, elherdált egy lakást.... Jó ember volt, ha ivott nem volt agresszív, de akkor is rossz volt.

Lett egy barátnöm, akibe bele szerettem, majd a legjobbnak hitt barátom ráhajott egy csókig el is jutottak. Tudom hülye voltam, együtt maradtam vele.

Ezután az iskolában minden nap meg akartak verni, fenyegettek azzal, hogy megölnek, követtek hazáig stb.

Befejeztem a sulit, apu rosszabbul lett.

Már nem volt visszaút, csak idö kérdése votl mikor megy el végleg. Elkezdtem dolgozni, a legalja munkát is megcsináltam, majd elkerültem egy cukrászdába, ahol éjjel dolgoztam, nappal pedig Miskolccra jártam látogatni.

A pénzem amit kerestem elment az utazásra és a létezö legjobb Bio termékekre, gyümölcsökre. Reménykedtem.

A család egyik fele undorítóan viselkedett, el akarták aput temetni a tudtom nélkül. Már önmagában egy trauma volt a betegsége és az, hogy végignéztem ahogy meghal, utoljára még felült és integetett...

Egy kérvényt kellett írnom, hogy apám hamvait csak Nekem vagy a nagymamámnak adják ki, ez totális összeomlás volt.

Kölcsönt vettem fel a semmire, de nyugalomban eltemettük aput és a sors úgy intézte, hogya közelünkbe legyen.

Ezután kezdtem túllépni a dolgokon, bár teljesen sosem fogom megemészteni.

Volt egy balesetem, a térdem kezelésre szorult, ezért a növérem seítségével kijutottam Németországba egy orvoshoz, aki sokat segített.

A (volt)barátnöm kiment Angliába dolgozni, azt akarta, hogy a nyár végén jegyezzem el.

Egy júlis 5-én kaptam egy sms-t, hogy beszélnünk kell.

Azt mondta megismert valakit, aki 16 évvel idösebb....

Elfelejtetette megemlíteni, csak utóbb derült ki, hogy amikor még Engem a szerelmének nevezett már vele együtt volt. Kijelentette, hogy azért, mert átgondolta az életét, neki van háza, pénze, kocsija.....

Egy világ omlott össze bennem, nem is akartam elhinni.

Voltak Nekem is rossz gondoltaiam, de túléltem még ha mai napig is eszembe jut.

Nincs az az ember aki miatt kárt tennék magamba és ami történt, megerösít abban, hogy küzdenem kell!

Remélem tudsz valami hasznosat levonni belöle.

22/F

Utálom, amikor valaki ilyen hálátlan, miközben annyi lehetőséget kapott a sorstól. A szüleid felneveltek, van hol laknod, esélyed volt tanulni, képezni magad.

A szüleid még mindig eltartanak, másokat már 14 évesen elkergetnek hazulról. Szerelmi csalódásod volt? Na bumm, nekem 10. Ezért kell meghalni? Nem értem a mai embereket. A legkisebb gond elől is a halálba menekülnek, közben önző módon nem törődnek azzal, mit, kit hagynak hátra. 14 éveseknek már halálvágya van, mert szakított velük a párjuk. Mindeközben úgyis tudja mindenki, hogy aki hirdeti az öngyilkossági szándékát, az úgyis túl gyáva ahhoz, hogy meg is tegye. Akkor minek a felesleges körök? Az önsajnáltatás helyett miért nem rakod rendbe az életed rosszul alakuló részeit? Ha már Csernus: "Mi az, hogy depressziós vagy? Hát bevállaltad az életet, nem? Akkor menjél haza, éld!"

"Befejeztem a sulit. Apu rosszabbul lett." Innentől könnyeztem végig a történetedet, pedig nem sokszor sírok, sőt.

18 L

Nekem is volt egy pasim (igazából csak ez az egy volt...), aki romba döntötte az önbecsülésemet.

Már akkor, amikor jártam vele. Egyszerűen azzal, hogy bár én arra vágytam, hogy örökre vele maradhassak, tudtam, hogy ő nem ezt szeretné, ő csak szimplán jól érzi magát velem, azért maradt mellettem. Évekig.

És végül a tetejében elképesztően bunkó és megalázó módon szakított velem.

Tudod, mi a "marha nagy igazság"?

Én mindenáron akartam őt, és nem voltam képes elfogadni, hogy ő nem. Eleinte szerelmes voltam, aztán már csak makacs.

Mert én úgy ahogy vagyok, _soha_ _semmilyen_ kudarcot nem vagyok sem képes, sem hajlandó elfogadni. Már ahogy esek lefelé pofára, azt szkenneli az agyam, hogy mikor és hogyan próbálhatom meg következőleg. Útvonal újratervezés.

És ha újra és újra nem sikerül, dühös leszek, de nem ám csak úgy irgumburgum szinten, hanem nyolc napon túl gyógyulósan. És ha nincs más, akire haragudjak, hát harakszom önmagamra. CSAKAZÉRTIS.

Én is volt, hogy a falat rugdostam, hogy fájjon és hasonlók. (Mondjuk eltörni nem sikerült még semmimet, de ez azért is lehet, mert máshogy sem sikerült még soha, fa tetejéről leesve sem.)

Mert nálam az nem lehet, hogy nem lehet, nem és kész, nem írom alá. Kiírja az agyam, hogy system error.

És mivel még olyan mázlim sincs, hogy be tudjam magam csapni, a helyzettel már a kapcsolatom közben is teljesen explicit módon tisztában voltam; ezt a fönti kis eszmefuttatást aközben is el tudtam volna magyarázni bárkinek, miközben a falat rugdostam. Na jó, közben nem, csak rögtön utána, hogy valahogy lehiggadtam.

És ezért meg le tudtam volna köpni magamat, hogy így hagyom magam megalázni. Egy szánalmas, eltaposni való utolsó senkinek tartottam magam. De arra meg szintén képtelen voltam, hogy szakítsak vele, illetve megpróbáltam, de még rosszabb lett. Vissza az előző lépéshez, és így tovább körbe-körbe...

Szerintem amit te csinálsz, az is kicsit hasonló ehhez. Kudarc, csalódás ért, és nem vagy hajlandó megpróbálni kimászni belőle vagy elterelni róla a figyelmedet, mert azt az egy dolgot szeretnéd elérni, azt az egy kudarcot visszacsinálni, de azt nem lehet, ezt viszont nem vagy hajlandó elfogadni, mert nem és nem és nem és kész, vered a fejed a falba, tudod te, hogy úgy nem lehet rajta átjutni, de te ott akarsz átjutni. Bocs, nem a fejedet, csak a kezedet.

Ha netán valamelyest úgy gondolod, hogy beletrafáltam: (franc tudja, az ember nyilván hajlamos a saját lelkivilágát belelátni mások problémáiba, szóval ha hülyeséget írtam, akkor görgess át és felejtsd el...)

Először is, ezt az iszonyú agresszív indulatot meglepően hatékonyan le lehet sporttal vezetni. Akár sima futással is, olyan ínyencségekről nem is beszélve, mint a boxzsák. Először rohansz, mint egy idióta (pont olyan jól esik, mintha belerúghatnál saját magadba), aztán előbb-utóbb csak elfogy a szuflád, de persze még akkor is hajtod magad, ha van még energiád, amit dühre fordíts... de előbb-utóbb elfogy az is, és egy óra múlva öt kilométerrel gazdagabban, megfürödve, civilizált lényként vetheted magad újra a mókuskerékbe.

Másodszor, baromi fontos dolog megtanulni az életben, hogy márpedig van, ami nem jön össze és nem is fog, hogy van, ami véglegesen nem sikerült. Tudom, ez elfogadhatatlan lúzer duma (nekem is annak hangzik). De azt mindenki belátja, hogy nincs értelme mindenáron arra vágyni, hogy fel tudj röppenni a fára és rigóként tudj rajta csicseregni, vagy hogy te legyél Harry Potter. Nos, vannak dolgok, amiket ugyanilyen lehetetlen és értelmetlen dolog mindenáron akarni, mert ugyanígy nem rajtunk múlik - csak nehéz ezt belátni és beismerni.

Például soha nem tudsz senkit arra kényszeríteni, hogy szeressen téged, bármennyire is akarod.

Az önértékelésedről pedig annyit:

Gondold végig racionálisan.

Miért tartod magad értéktelennek?

Azon kívül, hogy ő nem azt kereste, ami Te vagy (ezen nem lehet változtatni, erre vonatkoznak a fenti sorok), mi okod van még lenézni magadat?

Ezeken hogyan lehet változtatni?

Na, akkor indulás...

Amelyiken nem lehet változtatni, az biztos, hogy lenézni, megvetni való? Nem arról van csak szó, hogy egy konkrét ember igényeinek nem felel meg? Van olyan kaja, amit te szeretsz, édesanyád meg nem? Mit szólnál, ha kidobná a hűtőből?

Milyen szerinted egy "hasznos" ember?

Mi teszi hasznossá, értékessé?

Mit kéne csinálnod, hogy ilyen legyél?

No hát akkor...

Ja, és képzeld azt, hogy ledobtak az ufók tegnap, ezt a múltat programozták az agyadba meg a körülötted élőkébe, mint abban az idióta filmben, csak fordítva... ezt a feladatot osztották neked, hogy ezekből a lapokból játssz, ami a kezedben van.

Nem sokkal nagyobb kihívás nehéz lapokból játszani...?

Viszont az igazán érdekes játékokban azokkal lehet csak igazán nagyot kaszálni a végén, ha ügyes vagy...

Az meg, hogy milyen játékot játszol és milyen szabályokkal, elég jelentős részben rajtad múlik. Nem, nem úgy értem. Olvasd el a Pi élete című könyvet, ha még nem tetted.

Hajrá

26 L