Kilátástalannak érzem az életem, mit tegyek?

A fő problémám talán az, hogy az utóbbi időben teljesen befordultam, nem érdekel semmi, a végtelenségig halogatom a teendőimet, mindig rossz a kedvem, passzív vagyok: ha megkérnek valamire, hogy csináljam meg, azt megcsinálom, de magamtól képtelen vagyok bármire is. Tudom, hogy rossz ez így, tudom, hogy tenni kéne ellene, de valami egyszerűen megbénít. Azon filózok, hogy ez nem depresszió-e.

A barátom 1-2 hónap múlva külföldre utazik hosszú időre, ez a kapcsolatunk végét fogja jelenteni, ugyanis neki még nem volt előttem senkije és megbeszéltük, hogy mindkettőnknek jobb lesz így. Nem láncolhatom magamhoz, hogy aztán 10 év múlva akarjon másokat megismerni. Alapjáraton jól megvagyunk egymással, csak benne is megvan ez a passzivitásra való hajlam, és van egy olyan érzésem, hogy ha elkezdenénk egy közös életet, nem is tartana sokáig. Ez így logikusan szép és jó, csak közben a szívem szakad meg, hogy vége lesz, annyira ragaszkodom hozzá, hogy elmondani nem tudom, mert a mostani állapot az jó.

Egyetemre járok, elvileg a nyáron végzek a sulival, de teljesen kétségbe vagyok esve emiatt. Mindig is jellemző volt rám, hogy féltem a változásoktól, az új dolgoktól, és görcsösen ragaszkodtam a meglévőkhöz. Most lesz az eddigi legnagyobb változás az életemben és már most rettegek.

A szüleim házassága egy rémálom, és mivel nap mint nap szembesülök vele, lehangol engem is. Apám anyámat valami cselédnek használja, egy jó szava nincs hozzá, megalázza és kiröhögi amikor tudja, nem is veszi emberszámba. Csak az a jó, amit ő gondol, ha valamelyikünk mást akar, akkor leszólja, hogy az sz.r, és ránk erőlteti a saját akaratát. Soha nem hallottam még a szájából, hogy valamiért is bocsánatot kért volna vagy valamikor is beismerte volna, hogy valamiben tévedett. Akkor inkább káromkodik, hogy nem neki lett igaza, de inkább máson vezeti le a feszültségét minthogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy be kelljen ismernie. Lerombolta az önbizalmam, a jelenlétében feszült vagyok és még beszélni se tudok rendesen, csak vhogy motyogva. Amikor meglett a jogsim, elkezdtem vezetni az itthoni kocsinkat. Annyira cseszegetett hogy miért így csinálom és miért nem úgy (sajnálom, hogy nincs akkora rutinom mint neki, aki évtizedek óta vezet), hogy az lett a vége, hogy bőgtem, megálltam mert nem bírtam tovább vezetni, még balesetet okoztam volna. Azóta dacból meg se próbáltam, de már nem is tudnék.

Amikor anyámat egyszer megkérdeztem, hogy hogyan tudja ezt elviselni, azt mondta, hogy "lehetne rosszabb is". Nem tudom, hogyan éli a mindennapjait, de amit apám művel vele, én azt egy napig nem lennék hajlandó eltűrni, nemhogy évekig...

Így, hogy a barátom elmegy, eltűnik az az ember az életemből aki a legnagyobb érzelmi biztonságot nyújtja nekem (holott tudtam előre, hogy ennek egyszer el kell jönnie, de az még olyan régen volt, és azóta annyi szép közös emlékünk lett). Munkát kéne keresnem a suli után, de azt sem tudom, hogy a fővárosban éljek-e (ahol az egyetem van) vagy a szülővárosomban. Megingott a hitem az idilli család létezésében. Szeretnék egy szép családot és szeretnék szeretetben élni, de ilyen személyiséggel attól félek, hogy akaratlanul is olyan párt fogok találni magamnak, aki majd úgy elhatalmasodik fölöttem, mint apám itthon. Mindent bizonytalannak érzek magam körül, azt hiszem, ezzel a passzivitással menekülni próbálok a gondok elől, nem akarok róluk tudomást venni. A csoporttársaim tök lelkesek a jövőt illetően, én meg magamba vagyok zuhanva. Tudom, hogy ez nem normális. Tudom azt is, hogy tennem kell ellene, de képtelen vagyok. Nagyobb az esélye statisztikailag is, hogy rossz házasságom lesz, mint jó, ráadásul ilyen lelkiállapot mellett ember legyen a talpán, aki elfogadna és segítene. Ezek után meg nem tudok törekedni arra, hogy majd valakivel közös jövőt kezdjek építeni, mert attól félek, hogy pofára fogok esni. Olyan életet pedig nem akarok, mint anyámé.

Köszi, hogy elolvastátok.