Miért fog ki valaki sorozatban elmebeteg és egyéb pszichés betegségekkel küzdő férfiakat, illetve nőket?

Köszike a kommenteket. Pál Feriről már hallottam :), már korábban is hallgatni akartam. Igazából csak jót mulattam egy youtubos amerikai térítőn, és ott említették. Az a térítő nem volt szimpatikus :D. Na,megnézem, köszike :).

Néhány dolgot szeretnék röviden tisztázni.

1. A bipoláris zavarom szerintem kábé három éve kezdődött, és azt a fiút, akibe szerelmes lettem, a második fiúmat tehát kábé egy éve és 5 hónapja ismertem meg, lassan másféléve. Tehát tudom jól, hogy az ő pszichés betegségének semmi köze az enyémhez. Azon kívül én már így születtem, gyerekkoromat említettem, hát, eléggé szörnyű gyerekkorom volt, finoman fogalmazva is. Mert betegesen érzékeny voltam, és amikor óvodás voltam, meg se akartam szólalni, ami miatt egy évig járattak pszichológushoz, meg adtak xanaxot. Nyilván én nem szedek ilyet, én legfeljebb természetes nyugtatókat szedek, de már azt se. Igen, amúgy a problémám elég komoly, amiatt, mert nagyon sok fejfájás gyógyszert szedek, kétszer már az is előfordult, hogy egyszerre hármat bevettem... Tavaly meg idegnyugtatóként szedtem a cataflámot, amire rászoktam, és a természetes nyugtatóval tudtam leszoktatni magam. Mert még szerintem az mindig jobb, mint a cataflám. De a fejfájás így is sűrűn gyötör. Na, és miután egy évig talán járattak a pszichológushoz, legalábbis ezt mondták nekem, akkor minhta csodát tettek volna. Ez a csoda persze csak annyiban állt, hogy magamban oldottam meg eztán a dolgot :D. Én nyilván arra már nem emlékszem, de az biztos, hogy nem lettem jobban, 22-23 éves koromig küzdöttem a félénkséggel, ami elég beteges volt.Titkolni se nagyon tudom máig se a furcsaságom, mert rányomta az életemre a bélyegét. Nagyon boldog is kezdtem lenni, mert nyilván ennyi idő alatt az ember hozzászokik a bajaihoz, mikor jött a szerelem. Ezekhez a dolgokhoz hozzájárult még az is, hogy anyám úgy gondolta, nyugodjon békében, hogy kellő szigorral és fegyelmezéssel majd valamit kezd velem, és a végén kölcsönösen pokollá tettük egymás életét. Egy valamit sikerült elérnie, hogy már teljes szeretethiányban szenvedtem, és szenvedek mai napig is, és hogy senkiben se tudtam bízni. A szerelmem volt a következő, akiben bíztam, elég oktalanul, mert okom nem volt a bizalomra, és vissza is élt vele. Aztán tavaly az anyám is meghalt, a fiú is elhagyott.

2. Ez volt eddig én. A másik dolog, hogy én tudom jól, hogy részben ennek a szerethiányomnak köszönhető. De az én amúgyis tört egy személyiségemmel nem tudok mit kezdeni. Egyre furább pszichés dolgaim vannak. Anyám miatt 19 évesen olyan állapotban voltam, hogy azt mindenki tudta, hogy kicsit bekattantam, és most megint ez. Amúgy én annyira naiv voltam és ostoba, már bőgnék ezen, hogy ha jó vagyok, kedves és barátságos, akkor majd ezt viszonozzák nekem, és hogy csak meg kell találnom azt a férfit, akivel szerethetjük egymást. De erre nem gondoltam, ez egyszerűen rémisztő. Semmit se te tettem senki ellen - habár tudom, hogy ez is naiv és ostoba gondolkodás, de annyi szenvedéssel, amin már keresztül mentem, ez már nekem sok. De én azt gondolom, hogy soha igazán én nem fogok helyrejönni, és akkor ezek szerint nekem sose lesz normális párom.

3. Képzőművész vagyok, emiatt igazából annyira nem fura, hogy bipoláris vagyok, de ahogy mondtam, nekem nem súlyos!! Ezt direkt hangsúlyoztam. Konstruktív életet képes vagyok vezetni, a világ felé meg tudom játszani a hellyel-közzel normális embert, persze azt látják, hogy fura vagyok, de azért teljesíteni még tudok. Az életem összeomlott, de a munkahelyi teljesítőképességemre nem volt hatással. A karrieremmel nem tudok egyelőre mit kezdeni, azt most hagyom, mert nem tudom, hogyan tovább.

4. A kérdésem meg arra vonatkozott, hogy mindig ilyeneket fogok e kifogni, és ahogy látom, mindenki mást gondol,van, aki szerint ha leküzdöm a betegséget, akkor helyrejöhet, mások szerint ez egy típus. :S Ez van,mint látom. Én már nem merek ismerkedni, de ha most abbahagyom, többé nem hiszem, hogy újrakezdem.

5. Nem vagyok társfüggő, talán most igen, mert nehéz élethelyzetben vagyok, de amúgy nem vagyok az. 23 évesen volt az első fiúm, és én eléggé zárkózott voltam mindig is. Nem hinném, hogy erről lenne szó tehát.

Én is szeretem Csernust :))). Sokat segített nekem, ha nehéz helyzetben vagyok, mindig hallgatom őt a youtoubon.

Én önmagammal elvileg békében vagyok, most amiatt nem vagyok békében, mert haragszom emiatt a sikertelen szerelem miatt magamra. Azért csak elvileg vagyok jóban magammal, mert teljesen nem lehetek jóban magammal... Ennek egyszerű oka, hogy a valós személyiségem félénk, zárkózott és betegesen introvertált, és ha elfogadnám őt, akkor el kéne fogadnom ezt a sok bajt is, és ha megtagadom a személyiségem, akkor sokkal kellemesebb az életem. Más kérdés, hogy mellette pokol is az életem :S, már most az... Gyerekkorom is az volt, de leküzdöttem a félénkséget, és már inkább az érzékenység maradt meg. Annak idején kiépítettem egy hidegvérű külső ént, és a belső, valós személyiségem elzártam, hét lakat alá, és hát, ezeket a lakatokat törte fel a szerelem. Próbálok képletes lenni, talán érthetőbb leszek S:. És már nem lehet ezeket a belső személyiségjegyeket teljesen visszafojtani, mert megszagolták a szabadságot... Képtelen voltam rá, hogy lakat alá zárjam, mert egyszerűen megtapasztaltam, milyen boldognak lenni, hogy nem csak más dimenziókban, hanem ezen a világon is létezik a boldogság. Képtelen voltam rá, és akkor megöltem hellyel-közzel a lelki életem, és aztán a pszichémen volt a sor, amit szintén meg akartam ölni, de ott voltak problémák :S ... Végül rájöttem, hogy nem fogom tudni megölni, de elfogadni se voltam hajlandó, mert az a sok probléma, amit rám kényszerített, azok a nyavalyás pszichoszomatikus tünetek annyira zavaróak voltak, és annyira megtörték a saját magamba vetett hitet, hogy képtelen lennék vele valaha is jóban lenni, szóval befegyelmeztem, és ott állok a hátában egy késsel, és most már úgy-ahogy hallgat a psziché, és békén hagy engem, a racionális énem. Most már nem szenvedek, nem fáj semmi, persze érzem a törtséget, és érzem, hogy a személyiségem egyre jobban szétszakad, és egyre introvertáltabb vagyok. De nem hinném, hogy megőrülnék emiatt. Ez valamiféle sajátos egyezség a pszichémmel, elfogadni nem tudom őt, de megölni se tudom őt, hát, békét kötöttem vele.

Én képtelen lennék valaha is elfogadni a személyiségem:S. Soha nem tudnám elfogadni, hogy ilyen vagyok. Ezt nem lehet, én magamat mindig erős nőnek tartottam, és nagyon nagy sebet ejtett rajtam a pszichém, nem akarja a boldogságom, és tönkre tett egy életre a pszichém, két élet is kevés lenne, hogy ezért a szerelemért megbocsássak a pszichémnek.

Sajnálom, hogy akkor úgy fog alakulni az életem, ahogy. De erre nem leszek képes. :S

Köszönöm a segítséget.

Azt akartam tehát az előbb mondani, hogy én hiszek a változásban, és elképesztő gyorsasággal tudok változni. Hiába mondta a háziorvos, hogy én nem tudom legyőzni a pszichoszomatikus tüneteim, mégis azért többé-kevésbé le tudom győzni - gondolom, hogy csak a gyógyszeripart támogatta, amikor mondta, hogy menjek pszichológushoz. Hiszek a változásban tehát, itt arról van szó tehát, hogy nem tudom elfogadni, és nem tudok vele kibékülni. Nem is menne :S. Emiatt viszont egyre jobban bekattanok. Egyre nehezebb minden, de akkor sem lennék rá képes, mert a pszichém szeret uralkodni, és én így tudom csak kézben tartani a dolgokat, hogy befegyelmezem, és megtiltok a pszichémnek mindent.

Emiatt volt a kérdés is, mert félek, hogy teljesen bele fogok őrülni ebbe:S, habár kétlem, és még reménykedek benne, hogy ez csak egy kicsit betegessé vált hiszti a részemről. Abba fogok beleőrülni, hogy megtagadom a pszichémtől a jogot a szerelemre, a boldogságra, arra, hogy társam legyen. Ahogyan már eddig is sokszor megtagadtam magamtól a pihenést, túlhajtom magam:S, ami miatt megint bajaim vannak, máskor meg nem voltam hajlandó a betegségeket kipihenni. Sajnos elég hajtós ember vagyok, és hajlamos vagyok a túlhajtásra, és hajlamos vagyok nem pihenni eleget. De az biztos, hogy ha nem lehet párom, ami a normális dolog lenne, akkor ettől én még rosszabbul leszek. A rokonom egyedülálló férfi, és teljesen jól van, de én nem hinném, hogy ez a megoldás nekem jó lenne. Az érdekel már lassan a legkevésbé, hogy boldogtalan leszek, inkább attól félek, hogy mi lesz, ha súlyosbodnak a pszichés gondjaim, és észre sem veszem :S. Emberekkel élek együtt, és családcentrikus vagyok.

De amúgy jóban vagyok magammal. Én így tudok jóban lenni magammal, hogy elfojtom a dolgokat, ami különben tudom, hogy egy nem túl jó dolog, és én is attól félek, amire Jung azt mondja, hogy ha valaki ezt teszi, előbb-utóbb kiborul a bili, és én tehát pont ettől félek. De én nem lennék képes vele kibékülni. A kékszakálli elzárás nekem a legjobb. Ha kinyílnak az ajtók sokkal nagyobb pokol szabadul rám, mint ha nem tenném... Habár így boldogtalan leszek bizonyos értelemben. De én ezt elfogadtam, és amikor párom lett, akkor is elfogadtam, hogy én amiatt, mert elfojtást alkalmazok és úgy oldom meg a dolgaim, ahogy, tudtam tehát, hogy emiatt sose fogok igazán, szívből jövőn szeretni, és én ezt elfogadtam. Sose szerelemre vágytam, hanem társra, sejtettem,hogy nem lenne jó vége, ha én szeretnék, mert anyámmal már kábé ezt végigcsináltam, mint amit a fiúval, ennél rosszabb nincs is. De én mindent elfogadtam az évek múlásával, és az elfogadás után következett valamilyen szintű lelki béke és még arra is képes voltam, hogy jól érezzem magam.

Ezzel azt akarom mondani, hogy azért én körülbelül tisztában vagyok a saját helyzetemmel. Én sose akartam szeretni, csak társat akartam :(. És én voltam annyira naiv, hogy azt hittem, hogy így fogok társat találni :S. De mint látom, amiatt, ahogyan intézem a dolgaim, nem vonzódnak hozzám a normális férfiak :D. Najó, ez már vicces, és valahol érthető. Dehát én egészséges vagyok amúgy :(, és a családomban sincs elmebeteg, én se vagyok az. És meg tudom játszani, hogy szeretek :(. Közbejött a szerelem, ami összetört engem egy életre, de ez van :(. A kérdést sem emiatt írtam ki, mert ezt is elfogadtam :(. Tudom már, mit hagyok ki. Ez van. Csak szerettem volna normális párt :(. Ezek szerint nem lesz normális párom, mert én nem tudom kinyitni ezeket az ajtókat. Én így békülök ki magammal, ilyen módon :(. Alapvetően azt lehet mondani, hogy én elvagyok magammal. Elfogadok mindent. És szomorú a tény. Főleg, hogy még fiatal vagyok.