A szülöket, mindig minden esetben (még párkapcsolatnál is) előtérbe kell helyezni, és úgy csinálni a dolgokat, ahogy nekik jó és megfelel?

Úgy kell csinálni,hogy mindkettőnek jó legyen!:) Egyébként mire érted,hogy előtérbe helyezni?

De alapjába véve igen, meg kell próbálni úgy alakítani a dolgokat,hogy nekik (is) jó legyen!

Na azért ezt nem mondanám. Nekem nagyszerű, fantasztikus szüleim vannak, de azért közel sem értünk egyet mindenben. Pl. amikor jelentkeztem egyetemre, sajnos hagytam magam lebeszélni arról a szakról, amire járni akartam (nem 18 évesen kezdtem az egyetemet, hanem kicsit később, szóval már nem tiniként kellett döntenem), és ezt nagyon meg is bántam, elpocsékoltam egy évet, azóta már arra járok, amit szeretek. Pedig jót akartak a szüleim, és később ők is belátták, hogy nem kellett volna beleszólniuk.

De még sok ilyen eset volt, hogy ők tényleg jószándékból adtak valami tanácsot, ami az én számomra annyira mégsem volt jótanács, de ebből nálunk nem szokott sértődés lenni, főleg akkor, ha látják, hogy mégis úgy jó, ahogy én akarom csinálni a dolgokat. Azt szeretem a szüleimben nagyon, hogy képesek beismerni, ha nem volt igazuk :)

Nem,

mindenkinek a saját életét és gondolat menetét kell követni 18 éves kora után.

Azt gondolom, hogy egy egészséges családban, ahol normál gondolkodásu a család, ott a gyermeknek kb 18 éves koráig azt kell tennie amit a szülö mond a szülönek meg meg kell hallgatnia amit a gyermek szeretne. Aztán 18 éves kor után a gyermeknek legyen saját elképzelései és amit addig tanult azzal faragjon saját gondolatokat.

Persze ezt így nem lehet betartani, de nagyvonalakban így nézzen ki.

Nem, semmiképpen sem.

Onnantól, hogy hozzámentél (vagy élettársa lettél) egy férfihez, már ő lesz az elsőszámú férfi az életedben, férfinél ugyanez fordítva, az anya háttérbe szorul, és ez így van rendjén.

Hiszen azzal a bizonyos személlyel fogod leélni az életedet, nem a szüleiddel. Nekik semmi közük nem lesz a te házasságodhoz.

Nyilván ez egy alap "járásnál" nem érvényes. Tehát - én szerintem legalábbis - a kapcsolat onnantól lesz komoly, hogy közös a háztartás, minden anyagi és érzelmi dologgal együtt. Ha ez meg van, a szülőknek az ég világon már nincs semmi közük ahhoz, hogy abban a házban mi történik.

Attól függ, hogy 17 vagy 27 évesen kérdezed ezt :-)

Viccet félretéve, ahogy a korábbi hozzászólók is írták, nagyjából 20 éves koráig az ember a szüleitől jelentősen függ (normális esetben - elköltözhet, de biztos, hogy még jócskán kap támogatást otthonról akkor is). Szóval, amíg nem jön egyenesbe az életed és nem vagy a magad ura, addig érdemes rájuk hallgatni - ésszerű keretek között. Kivételes eset pl. a pályaválasztás, mert élettávon jobb, ha a belső hangod sugallta szakmát választod és nem azt, amiről a szüleid azt hallották/tapasztalták, hogy jól lehet vele keresni, neked meg semmi kedved/tehetséged hozzá. Lásd előző válaszolók egyike.

nekem szerencsére nagyon normális anyukám van.

sosem szólt bele az életembe, és a döntéseimbe, max tanácsot adott. azt sem kéretlenül.

ha mondtam, h valami baj, és szeretném a segítségét kérni, akkor segített, ha tudott.

hálát adok a sorsnak, hogy nálunk sosem hangzott el olyan otthon, h: ne szólj bele az életembe! :)

ha olyan fiúm volt, aki nem tetszett neki, akkor sosem mondta ki nyíltan, inkább csak utalt rá, de egyszer sem bátorított arra, h hagyjak el valakit. aztán mikor szakítottam, akkor bevallotta, h ki nem állhatta az exemet, és örül, h nem maradtunk együtt. később beláttam, h jogos az öröme :)

a vőlegényemet imádja, szóval semmi gáz nincs :)