Mi a "jobb"? Ha egy kisgyerek a rákbeteg édesanyja mellett van haláláig, vagy ha nem látja a szenvedését?

Ez attól is függ, mennyire érett a gyerek. Kórházba dugni, az anyukát, hogy egyedül haljon meg, az se szép.

Én 17, öcsém 15, húgom 13 volt, amikor apukánk meghalt. Hirtelen lett beteg, kórházba került, és egyedül halt meg, igaz váratlanul.

Nagymamámat itthon ápoltuk, akkor én 19 voltam, húgom még mindig csak 15. Sokáig beteg volt, 24 órás ápolás kellett neki. Amikor nem itthon, hanem kórházban volt, suli után húgom is ment a kórházba etetni, látogatni.

Szeretném hinni, hogy lehet méltósággal meghalni családi körben is. Lehet a gyereket túlféltik, később meg majd bánni fogják, hogy nem tudták kihasználni azt a kevés időt, ami még volt. 12-13 évesen már nem olyan kicsik. Megértik, mi történik, és nem lesz nekik jobb, ha távol kell maradniuk. Látogatni gondolom látogathatnák a kórházban is. Az talán nem ijesztőbb?

Apámat utoljára az intenzíven láttam meztelenül egy szál lepedővel letakarva, görcsösen rángatózva, mert a szervezete küzdött a mesterséges altatás ellen. Évek teltek el, mire máshogy tudtam rágondolni, mint ahogy akkor láttam. Ha választhattam volna, mi legyen az utolsó kép, amit látok róla, inkább láttam volna otthon.

Attól is függ, hogy milyen az a két gyerek és milyen a haldokló állapota. Úgy értem, van, aki méltósággal tud élni és halni, van, aki egy életen át jókislány és jókisfiú volt, és most, amikor már nincs miért hazudozni és megjátszani magát, pokollá teszi - bosszúból - az összes élő, egészséges hozzátarozója életét. Van ilyen is. Ez esteben nem szabad, hogy ott legyenek a közelében a gyerekek.

Thomas Mann egy életen át kínlódódott a kisgyermekként elszenvedett élményei miatt: a haldokó rokonai kínját végig kellett néznie, mert abban a korban az volt a szokás. Lásd Buddenbrook - szép feldolgozása a saját fájdalmainak. Csakhogy nem minden okos, értelmes, érzékeny gyerek szüleik Thomas Mann-nak! Kitenni őket annak, amit aztán évtizedeik cieplnek magukkal; a szörnyű halálfélelem és élettől való félelem fóbiává terjebélyesedésének, azt nem szabad.

Mérlegelni kell. És megkérdezni, hogy a gyerek mit akar! Ha egyfelől tartod olyan "felnőttnek", hogy elbírja a haldokló szerettei látványát, akkor tartsd olyan "felnőttnek is" , aki képes eldönteni, hogy mit akar. Tartsd tiszteletben az akaratát, akkor is, ha a tiéddel ellentétes.

Van egy film: Édesek és mostohák (nem az Elisabeth Gaskell-féle filmre gondolok) Susan Sarandon és Julia Roberts a főszereplők. Meg lehet kapni bárhol, nézd meg, sokat segíthet a döntésben.

Minden jót és sok erőt!

A betegnek nyilván az a "jobb", hogy az utolsó percéig vele vannak a szerettei. A gyereknek lehet, hogy megrázkódtatás, de később, felnőtt fejjel biztosan bánná, hogy nem volt az édesanyja mellett a halálakor.

Viszont egy családi házban/lakásban nem jó meghalni... ott fognak a többiek élni... erre is gondolni kell. Hogy járnának haza, hogy mennének abba a szobába... áh. Megölné a "meleg, biztonságos otthon" érzetét.

Szóval, amíg lehet legyen otthon, de az kerülendő, hogy ott is haljon meg!

A második vagyok.

A dédnagymamám halt meg végül csak itthon, mert apukám ugye kórházban volt, a nagymamám meg ellenőrzésen volt bent éppen, amikor meghalt, bár itthon haldoklott. Amikor abban a szobában vagyok, ahol a dédi meghalt, nem ez jut eszembe. Senki másnak sem a családban. Anyukám viszont pár éve kórházba került és abba a kórterembe tették, amiben a mamám meghalt. Az sokkal rosszabb volt, át is kérte magát.

Az, hogy milyen emlékek, benyomások maradnak, az adott egyén mentalitásától függ.