Egykék, akiket egyedül nevel a szülőjük, mesélnétek, milyen a kapcsolatotok a szülőtökkel?

Engem 14 éves korom óta vagyok egyedül anyával. Hát, érdekes volt a kapcsolatunk (most is az). Neki szent meggyőződése volt sokáig, h én nem szeretem őt, csak azért, mert a szabadidőmet nem csak és kizárólag vele akartam tölteni. Akkor kezdtem el érdeklődni a fiúk iránt (és fordítva is), ez sem tetszett neki, mert mire hazaért a munkából nem voltam mindig otthon, stb.

Persze próbáltam valamiféle egyensúlyt tartani, de ez nagyon nehéz volt, mert gyakran nem felet meg neki semmi. Szóval egy idő után már azért is lelkiismeret- furdalásom volt, ha csak megkérdeztem, h elmehetek -e ide, v oda.

Aztán lett egy pasija, akiről jó tulajdonságot nem tudok írni, és nem csak én gondoltam így, az egész család ellenezte. Ekkor mégjobban elmérgesedett a kapcsolatunk, igazából már azt vártam, h leérettségizzek, és költözzek el az ország másik felébe.

Aztán szakított a hapsival, én sem költöztem, akkor egy kicsit helyrerázódott minden. Azóta van egy másik párkapcsolata, amit én is teljesen támogatni tudok, együtt is laknak, illetve én is itt lakom velük. Anyával most sem egyszerű, ha olyanja van, minden szavamat kiforgatja, a bolhából is elefántot csinál, ha viccelek, azon is képes néha megsértődni...szóval nem egyszerű. De ettől eltekintve úgy elvagyunk.

Mondjuk szerintem akkor lesz igazán jó a kapcsolatunk, ha nem egy fedél alatt lakunk majd, és nem találkozunk minden nap.

21/L