Elsősorban fiatalok véleményére vagyok kiváncsi. Hogyan juthat el egy gyerek addig h megkérdezze e a szüleit hogy örökbe fogadták e?

Nekem is volt olyan időszakom, amikor megfordult a fejemben, hogy valami nem stimmel, lehet örökbe

fogadtak. :) Igazából ez a dackorszak szerintem, amikor a szülő sokszor nemet mond, vagy nem enged mindent, stb stb. Előjön a "gyerekből", hogy vele szigorúbbak, máshogy szólnak hozzá mint mondjuk a tesóhoz, stb stb. Ami persze nem jelent semmit, egy tinivel persze hogy nehezebb, mint mondjuk egy simulékony kistesóval, vagy egy nagy tesóval, aki már túl van ezen a korszakon. Nem vagy esetleg olyan szigorú vele/velük, míg mondjuk vele igen, mert ő éppen abban a korszakban van, hogy vele muszáj.

Szerintem ez természetes, de mindenképpen beszélgess vele. Mondd el neki, hogy fáj a feltételezés neked, egyáltalán nincs ilyenről szó, stb. Egy idő után ahogy már mondták, kinövi! :)

Emlékszem, én úgy 10-12 éves lettem, mikor megszállottan azt hittem, hogy engem örökbe fogadtak a szüleim... Perdöntő bizonyítéknak hittem, hogy rólam nem készült olyan idióta kórházi fotó a születésem után közvetlenül (ez a 80-as években nagy divat volt). Sírva követeltem, hogy vallják be, hogy engem örökbe fogadtak. Ez a korszak az identitáskeresés időszaka a kiskamaszoknál, el fog múlni.

26 N

érdekes...nekem ez soha eszembe se jutott...igaz én apám női mása vagyok! .... de valahogy...ha nem igy lenne se jutott volna eszembe h örökbe fogadtak:/ hát én megkérdezném a helyedbe, hogy miből gondolja ezt!

23l

Egyébként, most tényleg nem kötözködésből, de sosem értettem ezt a "dackorszakot". Én is voltam kamasz, nekem soha ilyen problémám nem volt. Imádtam a szüleimet, nem lógtam el, nem piáltam, nem buliztam, nem idegesítettem őket. Nem láttam értelmét, miért kellett volna, hiszen ha bajom volt, hozzájuk mentem, senki máshoz.

Az persze más kérdés, hogy a suli mellett én versenyszerűen sportoltam (amit imádtam) és ez minden szabadidőmet kitöltötte, szüleim pedig támogattak, hoztak-vittek, asszisztáltak, egy rossz szavam nem lehet. Ha mégis volt szabadidőm, azt a barátommal töltöttem, szóval még a fiúzással sem volt gond, megmondták este 10-re itthon legyél, én meg hazamentem tízre. Ne volt túl sok szabály de azokat betartottam, így tudták, hogy megbízhatnak bennem, nem is kellett több szabály.

Olyan is volt, hogy egész nyáron otthon sem voltam, mert "táboroztunk" önhatalmúlag egy szűkebb társasággal, de igazából akkor sem aggódtak, hetente hazamentem tiszta ruháért aztán kész. Semmi hülyeséget nem csináltunk.

Ha meg acélbetétes bakancsot szerettem volna, akkor kaptam acélbetétes bakancsot. Na. Ebből sem volt harc, ki is nőttem.

Édesanyám erre csak annyit mondott mikor egyszer szóba került ilyesmi téma, hogy "én neveltelek, tudom, hogy van eszed." Most erre mit lehet mondani. Igaza van. :-)

Most én vagyok űrlény vagy mi?

Azért csak van valami hiba, ha egy gyerek ennyire fellázad a szülei ellen. Szerintem, persze foghatjuk az identitáskeresésre meg ilyenekre, de alapvetően nem csak a gyerek bizonytalansága játszik ebbe bele, hanem pont, hogy a szülő bizonytalansága, mert a gyerekkel együtt ő is összezavarodik.

A gyereknek a szülő a példaképe, ha azt látja, hogy ő is zavarodott, kétségbe esett, nem bízik benne, akkor abból jó nem sülhet ki. Rá kell hagyni, jól van, Te úgyis tudod, hogy nem igaz, nem kell ügyet csinálni belőle, mert ha látja, hogy titeket is megzavar a dolog, jobban belemerül majd a témába, vagy kitalál mást, hogy foglalkozzatok még vele. De a törődésnek van más formája is. Most már nem nevelni kell, hanem biztonságot teremteni körülötte, úgy hogy közben legyen elég szabadsága. Ez a nehéz.