A párotok szüleinél (odaköltözéskor) ti otthon érzitek magatokat?

Nem érzem otthon ott magam,hiába vagyok sokat ott,hiába van külön emelet páromnak (tesójával ketten voltak,de már csak ő van még kicsit otthon,költözünk lassan össze).

Jól érzem ott magam,elvagyok,de nem érzem magam otthon,az az ő otthonuk,ő dolgaik,és ez akkor is igy maradna ha odaköltöznék (nem költöznék soha).

Rendetlen vagyok,szeretem otthagyni a lomom mindenütt,saját izlésem szerint alakitani a dolgokat,délig lustálkodni,meztelenül flangálni egész nap,órákat fürdeni.Ezeket ott nem tenném meg (bár nem szólnának ,tudom)

Párom előtt nem zavartatom magam,de a szüleivel nem laknék,bár a sajátaimmal sem már (én sok éve külön élek)

a kell egy külön zug kérdés engem is foglalkoztat,most egyedül élek,megvan,de ketten egy garzonban...imádom,de furcsa lesz.

Figyelj, ez kétélű dolog. Gondolom, az a verzió elfogadhatóbb számodra, ha a párod menne hozzátok. Mert neked hazai terep maradna. Viszont akkor ő érezné rosszul magát, persze ez sem biztos.

Egyébként megértem az aggályaid, én csak néha 1-1 napot vendégeskedtem párom szüleinél, éppen elég volt. Nem voltak rosszak hozzám, egyszerűen idegennek éreztem a közeget, wc-re alig mertem kimenni a szobából... Egyszerűen el nem tudnám képzelni, hogy életvitelszerűen éljek velük. De nem is lett így, szóba sem jöhetett, hogy egymás szüleihez menjünk, albérletbe mentünk.

De ha úgy adódna, hogy muszáj valahova, az én szüleim lennének a befutók. Normálisabb életkörülmény, és ők nem fogadnának el hozzájárulást, inkább gyűjtsünk. (párom szülei még manapság is kérnének pénzt, hogy ott sem él a kedvesem)

Kicsit előrébb megyek:

Még akkor sem fogod 100%-osan otthon érezni magad, ha nincs szó a párod szüleiről. Akár azért, mert már nem élnek, akár azért mert párod saját lakásban él. Ha a készbe költözöl bele, mindig ott lesz az az érzés, akármekkora is a szerelem, hogy nem a tiédben vagy.

Ez a kapcsolatok egyik nagy buktatója. Én tudom, mert 2 kapcsolatomban is átmentem azon a krízisen, hogy hozzám költözött a párom. Az első esetben még tapasztalatlan voltam és nagyon visszaéltem azzal a hatalmammal, hogy én vagyok otthon. Sokáig fogalmam se volt róla, milyen kiszolgáltatottságban él mellettem az a srác. Túl könnyedén ejtettem ki olyan mondatokat a számon, hogy nekem ne segítsen be senki a házimunkába, semmivel se jobban az én dolgom csak azért mert nő vagyok, mint a pasié, akivel élek és bizony repülne is az illető, ha nem csinálna otthon semmit. Ilyen és hasonló kifejezések elhagyták a számat és észre sem vettem, hogy tulajdonképpen azzal élek vissza, hogy én vagyok otthon. Az a kapcsolat megszakadt, 2 év után tört ki belőle az állat és majdnem a pofámban landolt az ajtó ablakostul. Sokáig nem értettem, miért robbant ekkorát. Igazából nem csak én voltam a hibás, ezt látta otthon, ebben nőtt fel. De ez a robbanás kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra, miben hibáztam én, mivel okoztam neki akkora fájdalmat, hogy üssön. Ráébredtem, hogy 2 éven át tulajdonképpen ki volt szolgáltatva annak, hogy én vagyok otthon és bármikor ha szakításra kerül a sor, úgyis neki kell mennie. Rájöttem, hogy a lustaság, sokszor írható fel annak a rovására, hogy az illető nem érzi magáénak azt a házat, otthont. Hiszen nem is az! Sok fiatal feleség szembesül azzal, hogy a párja egy szöget sem verne a falba, és nem érti, hogy azért, mert a srác nem mer másnak a falába szöget verni.

Nekem a második kapcsolatomat megmentette az a felismerés, milyen érzés lehet a másiknak nem otthon lenni. Amit megfogadtam: soha többet nem célzok semmilyen módon a másiknak arra, ha nem tesz meg nekem valamit, hogy ez az én otthonom és ha nem...akkor...Nem, inkább azt erősítem, hogy ha nem, akkor is, ő a párom marad, bármi jöjjön, ő a párom marad. Az elején nő létemre meszeltem heteken, hónapokon át a nagypapám házát, közben itthon is végeztem a női munka mellett bizony a férfit is. Ő meg közben számítógépezett. Kiborultam, és ő meg is mondta, azért nem jön nekem segíteni festeni, mert az az én házam, nyilván ő is jönne, ha az övé is lenne. Iszonyú volt hallani. Akkor költöztünk össze, de szívem szerint visszacsináltam volna az egészet. Sokáig tartott mire kihevertem ezt a hozzáállást, de végülis megértettem. Csak annyit mondtam, reggeltől éjfélig megállás nélkül nem bírom tovább. Valamit lejjebb kell adnom, mert nem megy. Így hát mivel magamra maradtam, nem tudok tovább főzni kettőnkre, nem fér bele az időmbe. Nem fenyegetőztem, csak elmondtam, hogy ezt tudom megoldásként. Később még felajánlottam azt is, hogy vegye meg tőlem akár hitelből az örökölt ingatlanrészem felét és akkor lesz valami közös végre, és akkor lesz kedve festeni is. Kerestem a megoldást, mert valóban az volt a helyzet, hogy enyém volt minden és hiába a szép szavak, hogy ami az enyém, az a tiéd is, mindketten tudjuk, hogy szakításnál melyikünk marad a házban. Ezért felesleges szóvirágokat mondani.

Hagytam neki időt, megtalálni a helyét az én otthonomban. Férfi lévén volt amit csak ő tudott megoldani, és ahogy teltek a hónapok, az évek, ő valóban mindent sorra megoldott. Az után a párbeszéd után segített a festésben is, bár továbbra sem lett övé a ház, egyszerűen csak megértette, hogy szükségem van rá. Később megoldotta itthon a fűtést, aztán a szüleivel a kert és a kerítés rendbetételén fáradoztak rengeteget. Tisztában vagyok vele, hogy szakításnál most már követelhet rajtam bizonyos összegeket. Pl. az ősszel garázst vettünk és állítottunk fel. Teljesen jogosan kérné tőlem az árát, ha szakítanánk. De az a jó az egészben, hogy minden ilyen kis lépéssel, egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy elmondhassuk: ez a mi otthonunk. A kettőnké. És én is egyre jobban érzem ezt: már nem csak az enyém.

Nem is tudják a szülők, hogy milyen rosszat tesznek a gyereküknek, ha beültetik egy kész lakásba.

Szerintem azok a kapcsolatok épülnek igazán erős alapra, ahol a 2 ember közösen teremtette meg az otthont. Ahol nincs enyém és tiéd. Hanem egyértelmű a miénk.

21:41...neked még csak annyit, hogy az "inkább gyűjtsünk" típusú szülők csak látszólag tesznek jót. Nem életre nevelnek, hanem életképtelenségre. Ugyanolyan rosszat tesznek, mint aki beülteti a készbe a gyerekét és a gyerek sose érezheti majd azt, milyen közösen megteremteni az otthonomat a párommal. Ha nem tanulod meg, mennyibe kerül az élet manapság, alkalmatlan vagy a családalapításra. Az ilyen gyerek csak követelőzni tud, mert úgy véli neki jár minden még 30 évesen is.

Nem jár semmi, még az étel sem. Ahogy a szülőknek sem ad senki semmit ingyen.