Miért nem tudom feldolgozni az elvesztésüket?

Kerj segitseget pszichologustol amig nem keso!!!

Nagynenem ugyanezt csinalta vegig nagyanyammal. Szegenynek jobb lett volna, ha evekkel elobb el mehetett volna, de valamiert a szive meg birta, de pl az agybol kiemelni mar nem lehetett. Mikor utoljara labon allt segitseggel, akkor 35 kg volt. Tehat jobb lett volna szegenynek az utolso evek nelkul. En is van meg most is, hogy sirok pedig aprilis 7-en volt egy eve.

Viszont nagynenem teljesen belebetegedett, de nem tudjuk orvoshoz vinni es magahoz sem enged orvost. Teljesen depresszios. Ha viszunk nyugtatot azt beveszi es fel is ismeri, hogy mint ha jobban lenne, de nem tudunk anyumon k3eresztul allandoan gyogyszert iratni neki, mert anyumnak is kell sajnos.

A lenyeg, hogy o sajnos mar nem akar segitseget kerni orvostol es semmi nem erdekli, nem megy emberek koze, nem foz, kajat is ugy hozat mar. Egesz nap egyedul van otthon. Mar tul lepett azon a stadiumon, hogy segitseget kerjen, ill. elfogadjon.

Tedd meg amig nem keso!

A babat az en pasim is elosszor 10 ev mulva, stb akarta. Most mar az se lenne baj, ha mar megszuletett volna, pedig meg csak 3 eve volt, hogy 10 ev mulva akarta.

Es lehet, hogy a babanak is jobb, ha kicsit meg jobban megnyugszol.

én ajánlom erre hogy menj el pszihologushoz. talán a háziorvos be is utalhat és nem kell magánhoz menned. a baj hogy ha egy év alatt még mindig ilyen intenzív a fájdalaom lehet ideg összeomlást kapsz ami nem játék.

ha tudsz róla beszélni az könnyít. ´talán a gondolkodásodat kéne megfordítani, és nem azt gondolni milyen rossz hanem a jó emlékekre gondolni. a legtöbb amit tehetünk a halottainkért az hogy mindig gondolunk rájuk és csak a jóra, arra hogy mennyi mosolyt boldogságot adtak nekünk. nagymamád sem szeretné hogy te ennyire emészd magad, ö sokkal jobban szeretné ha te mindig arra tudnál gondolni milyen jó is volt vele és mennyit tett érted.

én a halált úgy dolgozom fel hogy azt mondom azért ment el valaki (leginkább könnyü ha valaki idösebb) hogy a következö jövevénynek helyet adjon. pl a te gyereked nem jöhetne világra ha valaki meg nem hal elötte vagy akkor. azért hogy élhesünk meg is kell halnunk és ha ez egy hozzá tartozó akit nagyon szeretünk is azt szeretné hogy neki dédiunokáinak is helye legyen a világban.

sokan nem mennek ki a temetöbe mert "az olyan rossz" én örömmle megyek ki és viszem a virágot nekik és örömmel mutogatom a német férjemnek hogy kik is voltak a nagyszüleim. érdekes hogy a halott nagymamámmal én is sokat álmodom, talán mert ö volt velünk mindenap míg anyuék haza nem értek, és mert én is utolsó hónapjaiban gondoztam. nagyon szerettem és fájt is hogy elment de megértettem hogy 84 évesen helyet adott a dédunonkáinak.

Hidd el teljesen egyetértek, tudom, min mész keresztül.

Én is azt tanácsolom, kérj segítséget! a háziorvos szerintem pszichiáterhez tud beutalni, de pl. a szüleimnek egy éveig kellett szigorúan minden héten elmenniük rögtön a haláleset után, és aztán még egyszer, egy év múlva, szóval menj el légyszi orvoshoz.

Másik: elfelejteni sosem fogod tudni, és a fájdalom is kicsit enyhül csak. A fontos: tudj magadnak megbocsátani, és tudd őket elengedni. Nekik el kellett menni, ez az élet rendje, kisbabák születnek, idősek elmennek. A legborzasztóbb az, mikor ez a rend felborul, és gyereknek kell elmennie, a szüleinek pedig eltemetnie... De még így is így van rendjén, ezt nem lehet megváltoztatni, te sem tudod.

Ha sírsz, az nagyon jó, mutasd ki a fájdalmad, beszéld ki vagy írd ki magadból, ordíts ha úgy érzed ordítani akarsz. Amiket leírtál, teljesen normális hogy így érzel, mindenki hasonlón megy keresztül, aki elveszített valakit, akit szeretett. Ne érezz bűntudatot, hogy kiborulsz a nap közepén, a fájdalomnak utat kell engedned. És még egy dolog: úgy, ahogy az öröm, úgy a fájdalom és a szomorúság is az élet része, tudnunk kell elfogadni, hogy igen, van amikor szomorúak vagy boldogtalanok vagyunk, van, amikor vidámak és boldogok, az élet körforgásába ez is beletartozik.

A kisbabát meg várd szeretettel, jönni fog, amikor jönni akar erre a világra:) de ha beteg vagy testileg-lelkileg, az sem segít a fogantatásnak... Bár lehet, hogy pont attól fordulna a világ csodálatossá. Ezt a pszichiáternek kell megmondania szerintem.

Sok-sok erőt kívánok neked, és boldogságot!

Hu de megertelek! Apam, Nagypapaim mind ugy mentek el, hogy nem tudtam toluk elkoszonni es nagyon nehez feldolgozni kulonosen az anyai Nagypapam akivel a legtobb idot toltottem hianyzik sokszor. Rettegek attol, hogy a Nagymamaimmal tortenik esetleg valami - itt is az anyai aki NAGYON kozel all hozzam.

Mama mindig azt mondja, hogy ez a normalis: szuletunk es meghalunk. Igazabol nehezen tudok azonosulni ezzel, mert mint egy gyermek, folyamatosan allandosagot keresek.

Senkit nem tudok elengedni aki kedves nekem es nem tudok beszelni roluk konnyek nelkul.

Biztos vagyok benne, hogy rengeteg oromot adtal a nagyszuleidnek. A Nagymamad biztos nem haragszik rad, hanem megerti, hogy attol, hogy a teste vegetalt neked attol meg muszaj volt megelned. Biztos vagyok abban is, hogy nagyon vigyaz rad!

Orulok, hogy olyan ember van melletted aki szeret, ugy ahogy vagy es melletted all.

Nezd meg, milyen szerencses vagy. Nagyanyo es Nagyapo megadtak neked azt, amit a szuleid nem voltak kepesek. Megtanitottak szeretni fenntartasok nelkul.

Mivel en is nagyon lelkis vagyok, par evvel ezelott nagyon kibuktam. Idegileg, fizikailag mindenhogy. Allandoan szedultem, sirogorcsok jottek ram, fajt mindenem stb...

Neveloapam akkor kihivta hozzam az orvost.

Ne vard ezt az allapotot meg - mert ahogy olvasom nagyon kivagy. HA meg kepes vagy ra, menj el az orvoshoz!!!!

Keszulj fel ra, hogy nyugtatot es antidepresszanst fogsz valoszinuleg kapni. Ez nem azert van mert idegbeteg vagy!!!! Szukseged van segitsegre, hogy jobban erezd magad. Ha igy megy tovabb a depresszio szornyu bugyrait jarhatod akar evekig is!

Vigyazz magadra! Szuletendo babukadnak szuksege van rad (es nem csak neki).