Milyen egy rossz anya?

Egy rossz anyáról sok mindent lehetne írni, pl. elhanyagolja a gyerekét testileg-lelkileg, esetleg továbblép és terrorizálja fizikálisan és mentálisan. Vagy csak nem segíti, nem tolja előre, nem biztatja csak leírja stb., stb.

Az én anyukám egy idegroncs, mártírlélek, akiben a jó indulat és a jó szándék megvolt, hogy normálisan felneveljen de sajna nem értett a gyerekekhez, nem volt még saját önismerete sem. Rendszerint rajtam csattant minden feszültsége még így a negyven felé is hajlamos 6 éves hülye gyereknek nézni, sokszor észreveszem, hogy nem figyel rám. Már megszoktam, nem is érdekel, aztán meg csodálkozik, hogy nem beszélgetek vele. Nem tud rólam semmit és fel sem tűnik neki. A leragadt gondolkodásával sokban hozzájárult ahhoz, hogy nem vittem sokra az életben mert, amikor kellett volna nem biztatott inkább visszahúzott és akadályozott. Ha a szakmunkás suli után nem verem ki a palávert akkor ma nem lenne egy érettségim se mert neki csak az volt a lényeg, hogy minél hamarább betoljon valami melóhelyre, tök mindegy hová és hozzam haza a lét. El kellett telnie sok időnek mire kibújtam a csigaházból, elindultam, tanultam magam erejéből, saját pénzből de akkor már sok korombelihez képest le voltam maradva, mint a borravaló nem csoda, hogy folyton hátrányban voltam, alig győztem utolérni a világot. Most kezdi belátni, hogy akkoriban mekkorát hibázott.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy kötelezővé tenném a várandós szülőknek vagy már a középsuliban bevezetnék egy önismereti illetve gyermek nevelési órát. Hogy mi kell egy gyereknek testileg, fizikálisan, mentálisan, milyen problémák léphetnek fel és hogyan kell kezelni. Talán egy kis önismeretet is szereznének a gyerekek. Nem tudom más szülők milyenek de egy konzervatív, lemaradt, begyöpösödött szülő is rendesen keresztbe tud tenni a gyerekének akaratlanul is.

Nagyon sok közös van bennünk a 01:25-ös válaszolóval, ezt szinte én is írhattam volna, szóról-szóra ugyanígy!

Nekem apám is rossz szülő, de anyámat azért tartom rossz anyának, mert:

- nem vált el apámtól, aki kiskorom óta vert(néha még most is) engem. Mindig mondta, hogy elválnak, de sosem tette. Később arra hivatkozott, hogy nem tudna hová menni. Őszintén szólva én ezt nem tudom elfogadni, mert ha igazán szeretett volna visszament volna velem az anyjáékhoz, és bár rettentő szűkösen éltünk volna (mind anyagilag, mind pedig helyileg, mert kicsi bérházban laknak), de legalább nem lennék ennyire tönkremenve, és nem kellett volna annyi verést elviselnem.

- soha egy kedves szava nem volt hozzám ( najó, egyszer de az is olyan jellegű, hogy "Komolyan nem eszel ma este? imádlak, nem kell főznöm, lefekhetek korán aludni!"), nem ölelt meg, semmi ilyesmi nem volt soha, még kiskoromban sem. Sőt, kiskoromban folyton ordított velem, hogy én mindenhol lejáratom. Pedig nem járattam le különösebben, én próbáltam rendesen viselkedni, nem tudom, mi nem tetszett neki. Egyébként sokszor ő volt a hibás, így felnőttként már kijelenthetem...

- folyton leszidott és indokolatlanul büntetett. Pl. egyszer véletlenül felborítottam valamit egy üzletben (ismerőse ott dolgozott, ő vele beszélgetett már vagy fél órája, uantkoztam, és ahogy nézelődtem véletlenül beleakadtam abba a dologba vagy már nem tudom) és utána több, mint fél évig minden nap legalább kétszer elmondta, hogy mekkora bajt okoztam. Sokszor nem kaptam enni, vagy csak keveset, arra hivatkozva, hogy nincs pénz, mert majd meg kell fizetni a kárt. ILletve sosem kaptam egy csokit sem, vagy egy szem cukrot, semmit, továbbá bármikor leültem megnézni egy mesét ötpercenként el lett mondva, hogy nem sokáig lesz már tv, mert el kell adni, hogy ki tudjuk fizetni a kárt, amit okoztam... Ebben az a szép, hogy igazából nem volt különösebb probléma, nem szóltak érte az üzletben sem, gondolom elintézték valamivel a főnöknél, hogy véletlenül feldőlt, nem kellett fizetünk sem. De anyám (persze apám is ilyen) folyton ezzel riogatott, nekem meg már gyomorfekélyem lett szinte, akkor kezdtem suliba járni, ott is egész nap szorongtam, folyton fájt a hasam, meg sem mozdultam, csak gubbasztottam... Máig nem értem, hogy lehet valaki ekkora idióta, hogy így nevel gyereket.

- Sosem hallgat meg, semmit sem tud rólam, sosem állt mellettem, nem támogat, sőt mindentől elveszi a kedvem (hülyeség, ne csináld), aztán meg (Miért hagytad abba? Ez az egyetlen dolog, amihez kicsit is értettél...)

- mindig a szemembe hazudik, sokszor mocskos tányérba ad enni, mert lusta mosogatni és úgy gondolja nekem jó az is, tehát kicsit sem tisztel

Szörnyű ezeket leírni (bár már nem kerülget a sírás, inkább vagyok dühös!).

A legjobban az zavar, és azért tartom rossz anyának, mert egyáltalán nem is próbálkozik. Én annyi esélyt adtam már neki... Mindig mondtam, hogy próbáljunk már beszélgetni, ne veszekedjünk, gondoljuk át a dolgokat és együtt oldjuk meg és haladjunk. De ő sosem ér rá, ő fáradt, neki nincs kedve, ő ideges, ő épp most ért haza, ő éhes, ő filmet akar nézni stb.

Legnagyobb problémám jelenleg, hogy szeretnék már elindulni az életben, de nem tudom eldönteni, mit tanuljak, nem tudom mi akarok lenni (pedig huszonévesként már ideje lenne eldönteni, mert még jön az egyetem meg stb, így is rengeteg idő, mire pénzt kereshetek és el tudok költözni, aztán szeretnék eredményeket is elérni a munkámban). De sajnos nem tudom eldönteni, mert több dolog is érdekel, de... hát, szóval nem megy. Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy el tudjam dönteni, évek óta minden nap ezen agyalok. Legalább 4 éve mondom neki, hogy valamikor üljünk már le és beszélgessünk erről, mert így nem lesz belőlem semmi (persze a fejemhez vágják, hogy naplopó, ingyenélő stb. vagyok és minden pénz rám megy, pedig ez nem igaz, egy szappanért vagy zsebkendőért is könyörögnöm kell 2-3 napot!).

De sajnos őt kicsit sem érdekli a dolog, folyton azt mondja, hogy majd holnap vagy a hétvégén vagy ekkor, vagy akkor. De miközben ezt kimondja már ugrik ki az ajtón és ennyi, le vagyok rendezve... Ha odaállok elé és erélyesen megszólítom, hogy márpedig ezt át kell vegyük, akkor égtelen visításba kezd és ha kell fel is próbál lökni, de leginkább ordít, szóval ott kell hagynom. Ha vitába szállok vele nem győzöm, mert ő folyton csak ordít, de én meg már berekedek, és ez nem is megoldás.

Szóval szerintem az én anyám elég rossz anya. A legrémesebb, hogy sajnos még így is szeretem. Sokszor aggódom érte, vagy ha apámmal veszekednek és esetleg nagy csattanást hallok, akkor is a frász jön rám, mert egyből arra gondolok, hogy biztos baja esett. Viszont teljesen elcseszte az életemet. Ezen már sehogysem lehet segíteni, nem fog megváltozni, sőt, ha valami csoda folytán megváltozna, akkor sem tudnám, hogy kell a dologhoz viszonyulni. Mindig irigy voltam azokra, akiknek kedves anyukájuk van, aki törődik velük, ebéddel várja őket suli után, vagy mondjuk ha akkor dolgozik, akkor legalább néha süt valamit, vagy mégis csinál valami kedveset... De anyám semmit. Nem is takarít, karácsonykor, ha kapok is valami ajándékot, azt is csak hozzám vágja, semmi kedvesség, melegség nincs benne.

Én csak azt nem értem, hogy minek szült gyereket?! Nem kötelező mindenkinek szülni, ha ilyen érzéketlen és önző, megspórolhatta volna magának ezt az egészet...

Na mindegy. Elnézést, hogy sokat írtam (gondolom rengeteg lett). Csak pont ezen gondolkoztam mostanában (is), mert még mindig vagyok olyan hülye, hogy kapaszkodjak belé és folyton kérem, hogy valamikor beszéljünk már. De úgysem fogunk. Próbálom magam meghozni a döntést, dehát ha menne akkor már nyilván nem itt tartanék. Mostanában van némi elképzelésem, de ez annyira komplex téma, hogy gyakran ha választ kapok egy kérdésre, azt további kérdéseket vet fel, tehát egyre "nagyobb" lesz az egész.

Furcsa ezt írni, de örülök h nem vagyok egyedül ezzel.

Anyámék fiatalon lettek szülők, besikerültem. Mindig két gyereket akartak. Aztán h a tesóim ikrek lettek, már háromra nőtt a létszám.Nem tudom miért, de mindig én szívtam meg a dolgokat.Én voltam az úttörő.

Rengeteg verést és megalázást kaptam. Volt h úgy megvert h össze kellet varrni a fejem a kórházban.Télen lyukas sport cipőm volt csak, a térdig érő hóban, míg a többiek kaptak csizmát.És még sorolhatnám.

Elcseszte a továbbtanulásomat, mert sajnált heti 500Ft-ot korrepetálásra.

Most h már van szakmám, szerelmem, állásom és külön albérletünk. Azt gondoltam talán másképp fognak viszonyulni.(Sok barátomtól hallottam, h mióta nem lakik otthon jobban kijön a szüleivel.)

Hát, mi nem. Pedig próbáltam.Megpróbáltam kedvelni őket. Nem akartam haragtartó lenni. Gondoltam felejtsük el ami régen volt és viselkedjünk szépen, azon a néhány alkalmon amikor találkozunk ki lehet bírni.

De őket nem érdekli. Nem érdekelte őket a gyerekük akkor sem. És a felnőtt önálló "gyerekre" sem kíváncsiak.

Ilyen IS lehet egy rossz anya. És ha egy rossz apa is van mellette akkor még "jobb".

Sokszor a családsegítőhöz sem lehet fordulni, mert nem eget verő és nem nyilvánosan rossz a helyzet.

miket olvasok, te jó ég...ehhez képest anyám csak nem tudta, hogyan kell nevelni, majomszeretettel imádott, még most is, és fel sem fogta, hogy felnőttem. 32 éves vagyok, de most is vannak olyan megjegyzései, hogy azt hiszem, életképtelennek tart, pedig van két gyerekem is és még ők is élnek.

Milyen érdekes, hogy ennyire szélsőséges példákat írtak, úgy látszik, sokan tényleg nem tudják, mi a rossz anya, amikor azt mondják, hogy nem szoptat, fúj, rossz anya, császárral szül, fúj, nézi a gyerek a tévét, fúj, de elhanyagolja.

Ehhez képest itt komoly verések vannak meg mérgező szülők.

Szóval: rossz anya? Aki éheztet, üt-ver, ha kell, ha nem, állandóan rombolja az önbecsülést, kis vadállatot nevel meg túlságosan kényeztet és soha nem játszik a gyerekkel, nem hallgatja meg. Ennyit az anya részről. Attól még, hogy valaki anya, lehet rossz ember, alkesz, labilis stb., ezek sem a legjobb dolgok.

Hát, az enyémről szerintem sokat elárul, hogy kétszer is be kellett zárni a bolondokházába, és élete végéig pszichiátriai kezelés alatt állt.

A nevelési módszereiről nagyon nem tudok nyilatkozni, mert a legtöbbször próbálta ignorálni a létezésemet (bár kétségtelen tény, hogy ha valami kellett neki, akkor a lehető legjobb érzékkel tudta kiválasztani azt az időpontot, amikor épp tanulni akartam, meg is látszott a érdemjegyeimen). És persze minden létező problémát látványos hisztizéssel próbált megoldani.

Na, de ha valaki átjött látogatóba! Hirtelen a világ legönzetlenebb embere lett és annyira jó anya, hogy alig bírta a gyomrom! Nagynéném nem is hitte, milyen problémás szülő, amíg át nem kellett hozzánk költöznie egy kis időre. Tudni kell róla, hogy talán a világ legtürelmesebb embere, de két hét után szabályosan elmenekült!

"nem tehet róla, mert úgy nevelkedett ő is vagy ilyesmi"

Talán nem hiszed el, de a legfőbb oka, amiért nem merek bevállalni egy saját gyereket, az az, hogy attól félek én is olyan "jó" szülő leszek, mint a sajátjaim.