Mi a fenét lehet kezdeni, egy szerettünk elvesztése után keletkezett űrrel, és az elviselhetetlen fájdalommal, hiánnyal?

Szia!

Fogadd őszinte részvétemet!

Most még a tagadás fázisában vagy. A haláleset mindig nehéz, de amikor hirtelen, váratlanul történik, az mégrosszabb:/ Mikor nem tudunk "felkészülni" rá. Mikor Anyu meghalt (9 hónappal ezelőtt), akkor én is először tagadtam és nem akartam elhinni, elfogadni, hogy valóban megtörtént. Egy ideig nem is tudtam sírni, de aztán egyszercsak rámjött, ahogy ismét eszembejutott. Mostanában megint felerősödött a fájdalom... Sajnos az ilyen hullámvölgyek természetesek. Lesz majd, amikor úgy érzed, hogy "elcsendesedtél" és lesz, amikor megint fájni fog. Nagyon sok erőt kívánok!

Még én is keresem a kiutat ebből a nagyon fájdalmas időszakból, keresem, hogy mikor lesz "könnyebb", de addig azt tudom mondani, hogy ne fojtsd Magadba a fájdalmat! Én azt tettem és nem jártam jól. Remélem, hogy van, akivel tudsz beszélgetni! Szeretnék valami jó tanácsot adni, de ilyenkor nehéz megtalálni a jó szót. Nekem még az is segít néha, ha elkezdek írni egy levelet, mintha Anyunak írnám. E/2 személyben írom, így kicsit olyan, mintha beszélgethetnék Vele. Néha segít, egy Barát ajánlotta. Persze lehet, hogy most még korai, de esetleg megpróbálhatod majd, hátha segít.

Ne haragudj, hogy ilyen kevés ötletem volt, de én sem nagyon találom a kiutat.

Nagyon sok erőt kívánok Neked!

Sziasztok!

Fogadd őszinte részvétem!

Szerintem ebből nincs kiút :(

Talán emlékszel rám Gyuszkó, a nagymamám novemberben halt meg. Nekem egyre rosszabb, egyre inkább felerősödnek bennem az érzések, egyre többször tudatosul, hogy már soha többet nem látom. Hetente többször álmodok vele, ahogy ma is, egyre többet sírok. Nem akarom és nem is tudom még őt elengedni.

Anyukámnak az eleje volt szörnyű, aztán jött egy időszak, amikor kicsit jobban volt, most ő ott tart, hogy magát hibáztatja.

Múlt héten elkészült a mamám síremléke, képtelen voltam még kimenni a temetőbe, majd most vasárnap...

Egyre jobban hiányzik, sokan azt mondják, hogy ez az érzés csak egyre inkább erősödni fog és per pill én is ezt látom/érzem.

Kitartást kívánok mindkettőtöknek!

Köszönöm.

Ezzel a rettegéssel nem vagy egyedül. Én is sokszor átélem. A férjem édesapja viszonylag fiatalon halt meg, agyvérzésben. Rengetegszer eszembe jut, hogy őt is korán elveszítem, nagyon rossz.

Sziasztok!

M. -H. Alexandra!

Igen, emlékszem Rád! Nagyon sajnálom, hogy egyre rosszabb...:-(( Sajnos egyreinkább én is úgy érzem, hogy az idő előrehaladtával nehezebb. Mostanában azt érzem, hogy erősebb a fájdalom, mint az elején. Az elején is nagyon rossz volt, akkor is kiborultam néha, de mostanábam megint ez van:/ Talán azért is, mert közeleg az Anyák Napja... Én is álmodtam Anyuról mostanában, 2x is. Én eddig nem nagyon tudtam sírni. Néha. ...de mostanában velem is többször megesik és hevesebben, mint az elején, pedig az ember azt gondolná, hogy inkább az elején van így. Talán azért, mert mostanában érzem egyre jobban én is, hogy már soha többet nem látom és talán azért is, mert ahogy megy az idő, egyre több dolog történik velem és mind Nélküle... Biztosan Veled is ez van, azért borulsz ki Te is többször. Ezért is írtam a Kedves Kérdezőnek, hogy lesznek időszakok, mikor csendesebbnek érzi a lelkivilágát és lesz, mikor megint felerősödik a fájdalom. Én sem tudom elengedni Anyut, de még a Barátnőmet sem, pedig Ő "már" 2 éve ment el. Anyuhoz én sem tudtam kimenni még vagy egy hónapig a temetőbe.

Köszönjük, én is kitartást kívánok Neked is és a Kérdezőnek is!

Kedves Kérdező!

Igen, én is úgy vagyok, hogy minél többször jut eszembe, hogy nem lehet megváltoztatni sem és feldolgozni sem a történteket, annál jobban elkeseredem. Valahogy nem látom a jövőmet:/ Anyu a világot jelentette a számomra és úgy érzem, hogy kirántották a lábam alól a talajt. Mindenről Ő jut eszembe... Igen, az biztos, hogy úgy mégnehezebb, ha az ember először kell, hogy átélje ezt a hatalmas fájdalmat. Persze, ez mindig borzalmas! A Nagyszüleimet én is kiskoromban veszítettem el, így már nem nagyon emlékszem részletekre. A Barátnőmet 2 évvel ezelőtt veszítettem el egy balesetben és nagyon megrázott. Még mindig nem tudok tovább lépni és minden áldott nap a fejemben jár, nagyon sokszor egy nap. Minden este úgy alszom el, hogy Rá gondolok... és Anyura is mostmár... Egyetértek Veled! Én is sokszor gondolok azokra, Akik az egész Családjukat elveszítik és én is mindig csodálom Őket az erejükért, hogy valahogy tovább tudnak létezni. Mikor nagyon nehéz, próbálok az ilyen Emberekre gondolni, erőt meríteni az erejükből. Régen én is féltem a haláltól. Mióta komolyan elkezdtem hinni és tapasztaltam is, hogy Isten segít, azóta nem félek a haláltól. Talán jobb is, mert beteg vagyok és sokkal nehezebb lenne halálfélelemmel élni, félni attól, hogy mi lesz, ha megtörténik. Így viszont el tudom fogadni, hogy mi várható és nem félek. Igyekszem minden időmet a Szeretteimmel tölteni és lehetőleg azt csinálni, amit szeretek. Igaz, céljaim nem nagyon vannak már és nem a betegségem miatt, hanem valami megtört bennem. Először a Barátnőm halálakor, de mikor Anyut elvitte a betegsége, akkor rengett meg csak igazán a világ körülöttem és akkor szakadt meg bennem mégegyszer valami... Az, hogy halálesetekről szóló műsorokat nézel, normális ilyenkor. Azt hallottam, hogy ez normális, hogy az ember ilyenkor többet foglalkozik a halállal, nem vagy hülye!

Köszönjük!

Rengeteg erőt és kitartást kívánok Neked is és Alexandrának is!

Egy idős ember halálát sokkal könnyebb elfogadni. A dédim 5 éve halt meg, 89 évesen. Nagyon fájt, de ezerszer könnyebb volt elfogadni, főleg azért, mert a dédipapám 20 évvel dédim halála előtt ment el és a dédim mindig mondogatta, hogy mikor mehet már utána. Én azzal nyugtattam magam, hogy ő már régóta erre vágyott és most együtt vannak.

De ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni, hiszen mamám még élni akart, várta a dédunokáját. Annak az egynek örülök, hogy tavaly volt az esküvőnk és azt még megélhette.

De nagyon rossz. Vasárnap halt meg, én szombat du. kint voltam nála és vigyáztam rá. Akkor már csak feküdni tudott. És tudtuk, hogy rövidesen bekövetkezik a legrosszabb, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar. Mamám sem beszélt a halálról, mindig azt mondta, hogy majdcsak kitalálnak valamit az orvosok, majdcsak kap új gyógyszert, amitől jobban lesz kicsivel. Nem mertem hozzá odafeküdni és odabújni, hogy fogjam a kezét, nehogy azt érezze, hogy búcsúzom tőle és feladja. Teljesen természetesen viselkedtem, ahogy szoktam, ezt nagyon bánom. Pedig ezt kellett volna tennem, oda kellett volna bújnom hozzá. A kanapéról néztem őt, ahogy alszik, mert már arra is alig volt ereje, hogy fent legyen, közben pedig potyogtak a könnyeim és másnap bekerült a kórházba és olyan fájdalmai voltak, hogy mire anyu hívott minket, addigra már be is adatta neki a morfiumot, nem volt már magánál, mire bementünk, így nem tudtam tőle elbúcsúzni. Mamám nem adott nekünk "útravalót", úgy értve, hogy ő sem búcsúzott el tőlünk, nem mondott semmit nekünk. Ez is nagyon nehéz volt. Járt hozzá egy pszichológus (végső stádiumú rákos betegeknek van egy ilyen otthoni ápolási szolgáltatás, aminek ez is része), az segített valamennyit, hogy utána beszéltünk a pszichológussal és elmondta, hogy mennyire szeretett minket, milyen sokat beszélt rólunk, ő miattunk élt még, főleg az unokáiért és nagyon szerette volna látni a dédunokáját is (aki még meg sem fogant). Milyen boldog volt az esküvőnkön és hogy az utóbbi 20 évben tényleg boldog volt (papám mellett iszonyú élete volt, elváltak és talált magának egy párt, akivel boldog volt).

Gyuszkó, tudom, hogy te beszéltél pszichológussal is, kérdező, tedd meg te is, hátha segít!

Kitartást nektek a továbbiakban is!

Sziasztok!

Kedves Kérdező!

Igen, elég szörnyű... de valahogy tovább kell élni, itt Hugom is, nem hagyhatom el magam. Ez tartja bennem a lelket. Néha legszívesebben feladnék mindent, de aztán eszembejut a hitem és a Tesóm. Olyankor összeszorítom a fogam és igyekszem tovább létezni.

Én hiszem, hogy van Isten és Mennyország. Hiszem, hogy a Szeretteink már ott vannak. Mióta komolyan és erősen hiszek, azóta "könnyebben" elfogadom a helyzetet. Mármint nem tűnik teljesen reménytelennek az, hogy valaha még látni fogom az Anyut és a Barátnőmet. Úgy érzem, hogy nem váltunk el örökre, Ők csak előre mentek és várnak. ...de az az idő, amit külön kell tölteni, nagyon nehéz:-(( Szóval megnyugvást ad a hit, de a fájdalom attól még nagyon erős. ...abban bízom, hogy sikerül majd hinned és akkor Te is megnyugszol valamelyest, mármint hogy lesz reményed arra, hogy találkoztok még!

Nagyon sok erőt kívánok és az jó, ha próbálsz pozitívan gondolkodni!

Kedves Alexandra!

Nagyon szomorú, amit leírtál:-(( Tudom, hogy milyen rossz, mikor nem tud elbúcsúzni az ember. Mi sem tudtunk Anyutól. Én fogtam a kezét, de annál többet én sem mertem, pont azért, hogy ne gondolja azt, hogy búcsúzkodom... REttentő nehéz volt nekem is úgy viselkedni, mint aki nem fél és erős, mert közben a sírás fojtogatott:/ Nehéz volt még olvasni is, ahogy leírtad a Mamád történetét. Neked is nagyon sok erőt kívánok!

Igen, beszéltem pszichológussal. Már pszichiáternél is jártam, de elég is volt:/ Segítség helyett mégjobban elkeserített. Szóval azóta bizalmatlan vagyok és járnom kéne, de nem "merek", mert nem szeretném megint átélni, hogy gúnyt űzzön valaki a gondjaimból!