Jár valaki hasonló cipőben?

Nos elmondhatom, hogy a boldogság az álom nekem. Mi sem élünk boldog családi életet. Annyi a külömbség, hogy nálunk nem a szülők viszonya a baj, hanem az anyám. Maga a léte. Állandó feszültség, kiabálás, sértegetés, bántás....

olyan viszonyom sincs vele, hogy megkérdezze mi volt a suliban, vagy hogy vagyok... ha kérdezi mi van, semmi.... nem méltó a bizalmamra...

Nem valami fényes a helyzet nálam sem...

De tarts ki!!! Valaminek lennie kell... reméljük változnak a dolgok!!

Talán ennél már csak jobb jöhet... :-/

"Már elmúltam 18 és úgy érzem jogosak az igényei, hiszen felnevelt engem."

Ácsi!

Nem jogosak! Nekem bizonyos szempontból szerencsésebb életem volt, de!

Nem te kérted, hogy hadd szüless meg, nem te döntöttél, hanem a szüleid!

Ha pedig már megszületik a gyerek, a szülőknek kutya kötelessége megadni anyagilag és érzelmileg mindent amire az egészséges fejlődéséhez kell!

Anyukám azt mondta nekem, mikor hálálkodtam neki a költözésem előtt, hogy : nem kell hálát érezned. Ha hálás vagy amiért élsz, az régen rossz. Akkor valamit elszúrtam.

Mindenki a maga sorsa megrontója. Tipikus mártír: de rossz nekem, szörnyű a párom, nehéz a gyerekkel, beteg a gyerek, stb.

Ha elhagyná a párját, nem tudná magát sajnálni. Nem lenne rajtad kívül senki akit hibáztathatna. Mert önmagát soha nem fogja. Nem fogja elismerni, hogy "igen elcsesztem, de tovább kell lépnem, helyrehozni ami tönkrement". Kényelmesebb azt mondani: "De egy mocsok a párom. Nem segít, üt-ver, alkoholista, ő tehet mindenről, én ártatlan vagyok"

Még nagyon gyerek vagy, persze, hogy segíteni akarsz. De amíg anyukád magán nem segít, a te segítséged annyi, mint a lábtörésre az algopirin.

Elmulasztja a fájdalmat egy kis időre, de a probléma ott marad, és mindíg visszatér. Rosszul forr össze, fáj, bicegést okoz. Újra el kell törni, sínbe rakni, hogy jó legyen. De nem. Hiszen MOST nem fáj. Hat a gyógyszer!