17 év kellett, hogy rájöjjek erre. Hogy reagálnátok?

Pár napja beszélgettem Anyámmal úgy, hogy ott volt Mamám is, és ilyenkor mindig elememben vagyok, mert szeretem ha együtt vagyunk, és ilyenkor mindig pörgök meg személyiségemből adódóan erőszakos is vagyok. Addig nem is lenne baj, csak feljött rólam a szó, hogy mikor kicsi voltam akkor is már erőszakos voltam, meg ilyeneket mondott Anyám, és elkezdtem faggatni őket, hogy meséljenek többet még, mert kíváncsi vagyok. Ezért anyám elkezdte mondani, hogy én ilyen meg olyan erőszakos meg bunkó voltam mindenkivel kicsiként, meg nem engedtem, hogy meg simogasson, meg azt sem engedtem, hogy puszit adjon, vad voltam. Szó szerint lebunkózott. Jól van mondom, az oké, hogy kicsinek olyan voltam mert azt nagyjából tudtam mert máskor is meséltek történeteket, de mikor kérdeztem, hogy most milyen vagyok akkor azt válaszolta, hogy nem változtam és most is sokszor bunkó vagyok, meg erőszakos, és olyan vagyok mint apám családjából mindenki,(nem jó értelemben) hogy nem törődök senkivel csak magammal. Még ekkor sem telt be a pohár már azért sem mert ott volt Mamám aki mondott jókat is, hogy vele jól viselkedtem, meg neki hagytam, hogy puszilgasson. Amit ezután mondott az nagyon rosszul esett viszont. Kérdeztem tőle, hogy akkor emellett a sok rossz tulajdonság mellett tudna-e mondani legalább egy jó tulajdonságomat. Elgondolkodott, és azt mondta, hogy nem. Itt már a bőgés határán voltam, azért is mert mamámat is kérdeztem és ő csak annyit mondott, hogy jó gyerek voltam vele. Mindvégig úgy beszélgettünk, mintha csak az időjárásról lenne szó, és semmi rossz szándék nem volt senki szavai mögött sem. Ezután próbáltam még menteni a helyzetet és nem elbőgni magam és soroltam, pár tulajdonságot amit én magamról gondolok. Például empatikus, vicces, kedves. Mindre azt mondta, hogy egyik sem. Mamámat kérdeztem, hogy szerinte vicces vagyok-e mert tudom, hogy néha megnevettetem, de neki a válasza az volt, hogy nem, én komoly vagyok. Itt elegem volt, és nem bírtam tovább jó képet vágni a dolgokhoz és elmentem a szobámba.

Ez előhozta belőlem azokat az emlékeket, mikor nővérem nem is egyszer azt a mondatot vágta a fejemhez, hogy: "Ezért nincsenek barátaid!"

Nővéremmel is sokat veszekszek, és általában nem érdekel ha engem vagy a külsőmet kritizál, de ez a gynege pontom és legutóbb 1 éve mondta ezt, de azóta akárhányszor erre gondolok mindig a sírás kerülget.

Most meg a barátnőimtől távolodtam el, és amiket Anyám mondott még rátett egy lapáttal. Nem tudom mit csináljak. Tudom, hogy igaza van mindenkinek. Ha belegondolok a hétköznapokba, semmi hasznom nincs. Barátnőim le se szarnak, otthon elértem, hogy anyám szégyelljen.

Ti hogy reagálnátok erre?

17/L