Hogyan éli meg egy anyós, mit érez, amikor azok után/mellett, hogy nem foglalkozik az unokájával, mások előtt villogni akar a kedvenc nagyi szerepében?

:) Mert kisebb dolgokban sem egyenes ember, hát még ha nyíltan rákérdeznék!

(Öltözzek papnak, és gyóntassam meg? Akkor megtudnám? :))

Viccet félretéve, mert ugye nem Mátyás király korában élünk, köszönöm Neked is a válaszodat. Azért itt kérdezem, mert hiába kérdeztem eddig magamtól, nem bírtam kitalálni.

A párom ebben nőtt fel, mint ahogy gondolom sokan mások, hasonló helyzetben. Ugyanis sok meny ír itt (is) ilyesmiről, gondoltam vannak ilyen anyós olvasók is. Nem akarom elítélni, megbántani őket, a lelkiviláguk érdekel, az ő szemszögükből!

Férjem azt mondja, ilyen, nem tehet róla, nem tudja befolyásolni, hiszen az ő döntése. Nem voltak sosem olyan viszonyban, hogy ilyesmire rá mert volna kérdezni!! Kisebb dolgokra sem, egyáltalán szóvátenni, megkérdőjelezni, vagy csak megvitatni, hogy bármi nem jó úgy, ahogy ő gondolja-mondja-teszi. (A családjában senki sincs, aki anyósnak ellen mondott eddig, egy részük azért nem, mert nem érdeke, és nem bonyolódott ilyesmibe, más részük nem mert.) De ez nem közvetlenül kapcsolódik a kérdéshez, nem "kibeszélni" vay kritzálni akarom. Kifejezetten az ilyen anyós lelkivilága érdekelne csak.