Hogyan emésszem azt meg, hogy a szüleim tönkretették az életem? Nem szeretem/szerettem őket és ez fáj.

Hogyan emészd meg? Jár továbbra is a kezelésre és tudatosan próbálj meg túllépni a gyerekkorodon.

"Szeretnék hasonló történeteket olvasni, hogy másoknak hogy tették tönkre a szüleik az életüket."

Hasonló korú vagyok, mint te (45), tudok pár történetet.

Az, hogy a hajad rövidre volt vágva ált.iskolás korodban: az enyém is (lány létemre) Középiskolás voltam, amikor olyan frizurám lehetett, amilyet én szerettem volna (ne gondolj különlegességre, csak megnövesztettem) Volt egy barátnőm, neki pedig sose engedték a szülei, hogy levágassa a haját. Derékig érő haja volt és állandóan lófarokban kellett hordania. Hát ő sem rajongott érte. Én legalább annyit megtanultam belőle, hogy a saját gyerekeimnek kicsi koruktól olyan frizurájuk van, amilyet szeretnének (és ami lehetséges a hajukból) A nagymamámtól állandóan azt hallgattam, hogy "csak lány" vagyok. Sikeresen tereltek arrafelé, hogy semmit sem érek. Nem volt önbizalmam, kisebbrendűségi érzésem volt, ráadásul kényszeresen próbáltam megfelelni a szüleim, nagyszüleim elvárásának. Azután középiskolás koromban úgy éreztem, nem mehet így tovább, nem másoknak kell megfelelnem, akik úgyis mindig találnak valami hibát bennem, hanem el kell kezdenem élni a saját életem. Nem ment könnyen és gyorsan. Évekbe telt. Még ma is sokszor elmegy minden önbizalmam és tudatosan kell küzdenem azért, hogy igenis meg tudom csinálni, igenis érek annyit.

Általános iskolában voltak tőlem sokkal rosszabb helyzetben lévő osztálytársaim.

Volt akinek az apja masszív alkoholista volt. Szíjjal verte a gyerekét, napokig látszott rajta a szíj és a csatt nyoma. Éjszakára bezárta a tyúkólba, vagy a disznóólba (egy 10-12 éves gyereket!) Az anyja meg tűrte.

Másikuknak apja anyja alkoholista volt, a testvére szellemi fogyatékos. Az ordibálások, verekedések, verések mindennaposak voltak náluk.

Volt egy lány, aki időnként osztálytársunk volt, ugyanis a szülei úgy dobálták ide-oda, mint egy csomagot: 6-8 hónapig a nagyanyjánál volt (ekkor volt osztálytársunk), kb ennyit a szüleivel, utána a másik nagymamánál, megint a szüleinél, megint az első nagymama, és ez így ment 8 évig (vagy még tovább is, csak akkor már nem tudtunk róla)

Volt egy gyerek, akinek az apja öngyilkos lett, a gyerekek találták meg amikor hazamentek a suliból.

Volt aki ezek után tovább tudott lépni, normális felnőtt lett, családot alapított. De volt olyan is, aki szintén masszív alkoholista lett és meghalt 40 éves kora előtt.

Egy szülő nem csak arra való, hogy etessen, ahogy a gyerek sem azért születik, hogy egyen. Egy szülőnek stabil kapcsolatot kellene kialakítania a gyerekével, hogy az később másban is meg tudjon bízni. Biztatnia kellene, mint egy jó tanárnak a diákot. Felkeltenie az érdeklődését az élettel kapcsolatban.

Én nem hibáztatlak. Hasonlókon mentem keresztül, nekem is megvolt a rövid haj, a fiús ruhák, és igazából úgy is neveltek, mintha fiú lennék, mert azt akartak. Később csodálkoztak, hogy a lányok felé is húzok, hogy nem akarok szoknyát venni, hogy nem tudok magassarkúban járni.

Ők is alkoholisták. Mindennaposak a veszekedések, olyanok, mint a hisztis gyerekek, és mindenért engem okolnak. Megvertek, sértegettek engem is és egymást is. Mostanra már azt kívánom, bárcsak megölték volna egymást, akkor nem kellett volna annyi időn keresztül elviselnem.

Egyébként bura.hu -n, vagy a varoszoba.hu -n rengeteg hasonló történetet olvashatsz. Nagyon szomorú, hogy ennyi rossz család van, azt hiszem, nem is ismerek olyan embert, akinek teljesen rendben lennének az otthoni dolgai. Vagy isznak a szülők, vagy elváltak, vagy nincsenek...

Az én mamám volt olyan nő, hogy nem bánt jól anyuval és a testvéreivel.

Mindig anyunak kellett vigyáznia a tesóira, sokszor késsel fenyegették egymást. Aztán a mama azzal fenyegette őket, hogy beadja őket az intézetbe, ha nem viselkednek.

A mama második férje egy cigány férfi volt, aki ha nem volt otthon a mama, anyát zaklatta szexuálisan. És mikor a 7 éves anyu ezt elmondta a mamának, akkor az rákiabált, hogy ne hazudjon, csak szét akarja választani őket. A harmadik férjénél, meg anya tini volt már és mikor mondta a mamának, hogy nem menjen hozzá férjhez, mert nem lesz boldog, fölpaterolta az dédihez. És ott kellett élnie egy ideig.

Aztán anya férjhez ment, de mindkettőjük családja szétmarta a kapcsolatot. Anyunak nem volt annyi pénze, hogy egyedül élhessünk. Sokszor csak egy doboz gyümölcsitalunk volt minden betevő falat egész hétre.

Vissza kellett költözni a mamához.

Velem a mama mindig jól bánt. Elkényeztetett. Egyszer a bátyus nekem azt mondta, hogy talán azért lett jó nagymama mert megbánta amit a gyerekeivel tett és bennem látta az újrakezdés esélyét.

De anyut gyötörte továbbra is. Anyu meg akart neki felelni. De sosem tudott. Mindig csak jajveszékelt a mama, hogy milyen haszontalan lánya van.

Aztán mikor 16 lettem végre 13 év után el tudtunk költözni. Igaz egy cigánytelep közepére, de legalább a mi kis garzonunk volt. Viszont ekkor anya már nagyon labilis volt. Előbb el kellett volna menünk.

17 évesen már én vigyáztam anyura. RÁ jöttem ,hogy én felelősségteljesebben tudok dönteni mint ő. Ő mindig nagyon tanácstalan volt. És folyton rossz bizniszt csinált. Az életem legijesztőbb élménye volt. Mindig feltekintettem anyára, hogy olyan okos és erős. És egyszer csak azt érzi az ember, hogy most teljesen rám van utalva.

Elmentem egyetemre. Minden héten csak miatta jártam haza. Hogy nem-e akasztotta fel magát. Szörnyű érzés, minden héten csomóval a torkomban haza menni.

Minden héten sírt, és folyton felemlegette a múltat. De az én erőmet meghaladta, hogy a lelki sérelmeit begyógyítsam. Folyton egyedül érezte magát. Hiányolt egy társat, de ugyanakkor elviselni sem tudott már mást rajtam kívül. És így problémát is csak én tudtam megoldani.

Aztán végre egy távoli országban kapott munkát. Én meg támogattam, hogy menjen el. (bár nagyon aggódtam érte, mert ott nem tudtam neki segíteni, ha bármi baj lesz).

Ott sokat kell dolgoznia, de legalább nem gondol a maga sorsára. Úgy néz ki egyenesebe jön.

Viszont nekem most olyan furcsa, hogy egyedül magamért felelek. Bár igaz, nagyon kifárasztott ez a helyzet. Egyszer nagyon kimerültem ettől az egésztől. Mindenre időt szánni, és fenntartani az egyensúlyt. A tartani és ápolni a barátságokat, a párommal a kapcsolatot, a családdal a kapcsolatot, mert én voltam az egyetlen akit nem utál senki. Aztán meg pénzt is keresni, hogy anyának legyen pénze enni (mert az utóbbi egy évben munkanélküli volt). Az egyetemen tanulni. És persze anyuban tartani a lelket és átnézni az ügyes bajos dolgait, hogy feladta a számlákat, keress-e munkát, eszik-e rendesen stb.

És már volt egy olyan pont amikor elgondolkodtam rajta milyen jó lenne egyszer nem felkelni reggel. Csak csukva tartom a szemem és alszom még világ a világ.

Szóval nekünk ez a történetünk.

22/L

Aki azt mondja, hogy el lehet nyomtalanul felejteni 20 év felnevelésének történését, az hülyeségeket beszél. Igaz, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk, de a neveltetés, a gyerekkori emlékek, a családi körülmény mindig is hatással lesz az életünkre.

Én normális, szeretetteljes családban nőttem fel. De édesanyám nagyon szegény családból jött, nem volt pénz a továbbtanulására és ő vigyázott egész gyerekkorában a testvéreire. A mai napig megvan a kisebbségérzése és a mai napig olyan evidens dolgokon is spórol, minthogy a kézmosóvizet gyűjtik egy vödörben és azzal húzzák le a WC-t, így lassabban gyűlik az emésztő. Ja egyébként egy csúcsszuper felső kategóriás házban laknak, ezt gyűjtögették össze maguknak a nulláról.

Édesapám pedig 12 évesen kezdett dolgozni az alkoholista szülei mellett akik elvették az összes pénzét. Kikerült a környezetből, rendes, tisztességes ember lett belőle, tökéletes apa volt, de mindig is nehezére esett kimutatni az érzelmeit, mindig is zárkózott volt (mind a gyerekeivel, mint a saját feleségével). Soha nem látott egy normális szülőképet maga előtt, így a saját tudása szerint lett a legjobb szülő. Bár soha nem hallottam tőle a szeretlek vagy a büszke vagyok rád szót.

Mindezek ellenére tökéletes szülő mindkettő, jobbat nem is kívánhatnék, csak nekem senki ne mondja, hogy mindent le lehet vetkőzni mert ez nem így van.

Igaz! Nagykorúság után mindenki maga felelős a saját életéért, és ha valaki akar, és igyekszik, akármilyen mélyről is indul, sikerül neki lábra állnia, ... ha akar.

Persze itt a kérdező, mint látható, mindenkit lefelé pontoz, aki ezt akarja vele megértetni, esze ágában sincs változtatni nyomorúságos életén.

Olvassátok el az utolsó mondatát a kérdésfeltetésnél:

"Szeretnék hasonló történeteket olvasni, hogy másoknak hogy tették tönkre a szüleik az életüket."

Nem arra kíváncsi, hogyan tudna kimászni a gödörből, hanem csupán "sorstársakat" keres magának, akikkel karöltve sajnálhatják önmagukat.

Szörnyen sajnállak :(. Ez nagyon rémes. A vagdalkozó válaszolóknak meg azt üzenném, hogy nem csettintésre változnak a dolgok, és van, aki labilisebb személyiségű, és ezt nehezen heveri ki. Azt azért nem lehet mondani, hogy a saját hibája, hogy kényszerek alakultak ki nála, meg hogy ezekről nem tud leszokni, mert ha nem ilyen elmebeteg családban nőtt volna fel, akkor talán nem is alakultak volna ki...

Ismerem ezt az érzést. Engem is fiús ruhákban járattak, több hónapig kellett könyörögnöm oviban, hogy hadd vegyek fel szoknyát, a hülye nagymamák unszolására, mert az praktikus meg hogy jót tesz az asztmámnak, fiúsra vágatták a frizurámat kicsi koromban, aztán nem akarták engedni, hogy megnövesszem, mert sztük úgysem tudnám kezelni, zsákruhákat adtak rám meg az unokatesóim széthasznált, 5-10 évvel azelőtt divatos gönceit, amikor lett volna pénz újat, lányosat venni... szanaszét cikiztek a suliban azért, mert kinyúlt, több számmal nagyobb fiús pulcsikban jártam stb. Lehet, hogy vki olyan stramm kemény gyerek, hogy nagyívben letojja, de én nem ilyen voltam, mert a teljesítménykényszert, meg hogy az milyen rohadt fontos, hogy mások mit gondolnak rólam, belémverték kicsi koromtól fogva. Meg hogy hordjak jó bő, fiús cuccokat azért, mert nem vagyok nádszál, ahelyett, hogy lányos cuccokat adtak volna. Aztán később meg azért nyavalyogtak, hogy nem vagyok elég nőies meg kecses meg nem szépen tartom a kezem...

De ez a kisebbik rossz volt. A nagyobbik nálam tényleg a teljesítménykényszer volt. Mostanra elkérkeztem odáig, hogy élem a megkésett kamaszkori lázadást, ami akkor nem volt, mert konkrétan féltem tőlük, hogy mi lesz, ha esetleg kinyitom a számat, és nagyon nincs kedvem meg motivációm tanulni meg odafigyelni dolgokra, mert a sulis, gimis éveim ebből álltak, és teljesen kiégtem.

Persze próbélok változtatni, a kérdező is, de nehéz. Akinek meg nem ilyenek a szülei, az soha az életben nem fogja tudni elképzelni, hogy ez milyen lelki traumákat tud okozni...

Én csak annyit tudok mondani, hogy járj továbbra is pszichológushoz, hidd el, vmit segíteni fog, még ha lassan is. Sosem késő feladni. Én ettől érzékeltem a változást. Legal

ább már tudom, hogy egy szakértő szemével teljesen normális és egészséges vagyok, és teljesen jól látom a dolgokat, és nem én vagyok a hülye, és ez jó érzés.

A szüleid nem tették tönkre az életed, csak persze könnyebb elhárítani a felelősséget afelől, hogy nem azt az èletet éled, amit szeretnél. Sokkal könnyebb azt mondani hogy ez nem miattad van, hanem azért mert a szüleid ilyenek meg olyanok voltak... Tudod, sajnos nagyon sok embernek van szörnyű gyerekkora (ezerszer szörnyebb dolgokat láttam a környezetemben) és mégsem fognak semmit a szüleikre miután felnőttek. Mert tudják hogy onnantól csak rajtuk múlik hogy milyenek lesznek, és hogy mit kezdenek az életükkel.

Ne haragudj meg, de amit leírtál, az színtiszta siránkozás, felelősség elhárítás.

Ráadásul a múltban élsz, csak hogy ne kelljen belátni hogy már több mint két évtizede csakis rajtad múlik minden.

Neked egy alapos szemléletváltásra lenne szükséged, és egy mély önvizsgálatra. Akkor tudnád lelkileg összekapni magad, ha nem a szüleidre vezetnéd vissza az összes nyűgödet, hanem tisztán látnád, hogy mióta a saját utadat járod, mit rontottál el, mi az amin változtatni kéne.

Az hogy a múltban élsz, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalni, abból is látszik, hogy attól éreznéd jól magad, ha látnád hogy másnak sem volt jó a gyerekkora, az nyugtatna meg, ha mások is leírnák hogy mi történt velük.

Nem ezen kell rugózni életed végéig, hanem fel kéne építened magad. A szüleidtől független önmagad! Már húsz éve meg kellett volna tenned, de még most sem késő.