Túlaggódó szülőket elviselni? Nem visszaszólni? (+vaj' miért ilyenek? )

20 éves vagyok, Nagyim nevel. A szokásos Nagyi-típus, aki mindent megcsinál, sürög-forog, alig kér meg valamire (akkor viszont a legkisebb grimaszra is megsértődik, és már nem is kellek, ezért alakult ki sajnos, hogy lusta vagyok).

A gond az, hogy mindenért aggódik, hogyha egy icipici szürkébb folt van a ruhámon, akkor nyavalyog, hogy jaj mi lesz az embereknek rólunk a véleménye. Ha későn fekszem, nyafog, ha későn kelek, nyafog. Napi ezerszer megkérdezi, kérek-e enni, van itthon ez az amaz. Szeretne velem beszélgetni, de csak kajákról tud, meg a napirendről.

Ráadásul hajlamos több dologba beleszólni. Milyen a szobám, mennyi a por, hogy áll a ruha a szekrényben (jó, rendetlen vagyok, de Ő amúgy négyzetre emeli)

A Páromat se az Édesanyja neveli. Ő olyan, hogy mindenért szól neki: mikor érjen haza, milyen ruhában menjen, mikor feküdjön, otthon mennyit gépezzen. Párom 23.

Ő jól bírja, nem szól otthon vissza.

Viszont én nem bírom, nálunk a kétirányú vita sok.

Egyrészt, hogyan bírjam ki, hogy ne szóljak vissza? Nagyon idegesítő, hogy megy a zene, vagy egy film, amit ki kell kapcsolni, vissza kell kérdezni, mit szeretne, válaszolni kell... Reggel még félálomban vagyok, már válaszolgatni kell, mit akarok enni. Épp a tanulás kellős közepén koncentrálok, válaszolni kell..

Másrészt, vajon miért így fejezik ki a szeretet? Mert tény, hogy mérhetetlen szeretet, ráadásul egyikünket se Édesanyánk nevel, hanem egy-egy olyan emberke, akik boldog, békés nyugdíjas éveiket élHETnék.

Valaki azt mondta nekem, beszélgetni szeretne a Nagyim, kérdezzem a múltjáról, stb... De nem tudom, hogy kezdjem, meg úgy tűnik, csak néha és keveset szeret beszélni a múltjáról.

Pont ilyen idegeket, türelmet és tiszteletet próbáló módon fejezik ki a szeretetüket?

Nálam az a helyzet mint mondtam, hogy nem bírom, visszaszólok, és ezt életem végéig fogom bánni. Most meg... tényleg NEM BÍROM!

Az az érdekes, hogy nevelnek, holott nem kötelességük.

Fáradnak értünk, sok idegeskedést kibírnak, a Nagyim a szemtelenségemet is.

Viszont mi az, ami miatt nem bíznak bennünk, nem hagyják, hogy mi döntsük el, hogy milyen ruhában és hova megyünk, vagy hogy magunknak készítsünk kaját?

Pont az idős pótanyukák azok, akik nem engednek el, nem engednek felnőni?

Talán mert bennünk a saját fiatalságukat látják, amit sajnálnak kicsit? Vagy ez hülye felvetés, ahogy van?

Vagy velük nem törődtek eléggé, és ők most bepótolják?

Ami számomra még nagyon rosszul esik, Párom bírja...

Mindkettőnk "Anyukája" olyan, hogy bezzeg komoly lelki bánatot nem vagy nem túlzottan tudunk megosztani, ha mégis, nem kapunk megértést, segítséget.

Továbbá ha Ők bántanak meg, mert nem angyalok, mint ahogy senki se az... Akkor sehogy se lehet megbeszélni. Mások mondják nekem, üljek le, udvariasan mondjam el, mi fáj. De nem lehet...

Ráadásul a Nagyim extrém módon sértődős, még amit magamra mondok is magára veszi.