Miért nem hallgatnak általában a fiatalok a szülőkre?

Alapvetően azért, mert ez így természetes. Keresik a saját útjukat, és ennek része az az időszak is, amikor azt hiszik, hogy a szülőknek nem egyszerűen nem mindig van igazuk, hanem semmiben sincs. Aztán ezt kinövik és jó esetben a szülők is elfogadják, hogy van, amit a gyerekük másképp gondol és a gyerekek is megértik, hogy a szülők nem akarnak nekik rosszat. Ez a természet rendje.

Magamból kiindulva: sokszor eszembe jut, hogy visszahallom a saját számból azokat a mondatokat, amiket a szüleimtől utáltam hallani... Netán még el is határoztam, hogy én ezt nem így csinálom a gyerekemmel... pedig dehogynem! És ő pont úgy utálja, mint én anno! Ha ez épp abban a pillanatban tudatosul bennem, akkor mindig megpróbálom másképp megközelíteni a kérdést, de rá kell jönnöm, hogy a lényeg az: én féltem őt, ő meg lázad, mint minden gyerek, amióta világ a világ... És bízom benne, hogy elég szoros és jó kapcsolatunk ahhoz, hogy ezt kinőve ő is olyan jó viszonyban legyen majd velem, mint én most a szüleimmel :)

Ez kortol fugg

Most tizeneves vagy huszoneves fiatalokrol beszelunk?

Tizenevesen a kamasz es tinikorban minden gyerek dacol a szuleivel, mert nem hiszi el hogy a szulo tudja mit gondol, erez, mert valahogy a szulotol olyan tavolinak erzi ezeket a problemakat. HOlott a szulo is volt tini,ami nem is volt olyan regen, mint azt a gyerek gondolja..

Huszonevesen hasonlo okok. De ekkor mar igazan felnottnek gondolja magat az ember, es nem szereti ha beleszolnak az eletebe. De legalabb az esetek tobbsegeben, mar kernek anacsot, maximum nem fogadjak meg. Kellenek az onallo dontesek.

Mind a ket esetben szukseg van a hibak elkovetesere, a szulo megprobalja ezektol megovni, legalabb azoktol amiket sajat maga mar elkovetett. De a tapasztalatokkal leszunk erosebbek, es olyan emberek amik vagyunk, sajnos amig nem erezzuk a csalodasokat pl addig nem is tudjuk a legkozelebbi alakalommal sem elkerulni. Vannak dolgok amiket sajat boron kell megtapasztalni. Ez az elet rendje.

Persze, hogy a szülő jót akar a gyereknek, csak egy gyereknél két dackorszak figyelhető meg: az egyik 4-5-6 évesen, a másik kamaszkorban, 14-16 évesen. Ilyenkor teljesen mindegy, mit tanácsol a szülő, a gyerek homlokegyenest más fog csinálni, még akkor is, ha érzi, hogy veszélyes. Ez van, a saját kárán tanul az ember. Magamból kiindulva, én is sok baromságot csináltam; ha azt mondták, menjek jobbra, én elindultam balra. Van, amit megbántam, bár tudom, hogy a múlton nem lehet változtatni, ez van, megtörtént, elmúlt... Van olyan is, amit nem bántam meg, mert tudom, hogy JÓ irányba változtatta az életemet.

Ilyenkor a legjobb, amit a szülő tehet, hogy a háttérben marad, és onnan figyeli, egyengeti a gyerek útját. Meg kell próbálni közvetetten tanácsokat szórni - például ha van a kamasznak egy idősebb barátja/barátnője, aki már érettebb, rajta keresztül, az ő segítségével segíteni a kamasznak. Persze, nem szabad hagyni, hogy a szülő-gyerek kapcsolat megromoljon, de ebben az időszakban a kamasz jobban hallgat a barátaira, mint a szüleire - ez tapasztalat. Persze előfordulhat az is, hogy nagyon jó szülő-gyerek kapcsolat van, és minden problémát megbeszélnek KIVÉTEL NÉLKÜL; ilyenkor nincs szükség közvetítőre, mert a kamasz hallgat a szülőre.

Amúgy is, szülők! Hagyjátok a gyereket hibázni néha, még akkor is, ha ezzel totál megváltoztatja az életét! Tanulni fog belőle, ami fontos lesz a későbbiek során. Előbb-utóbb úgyis hibázni fog valamit, nincs olyan, aki sohasem hibázik, és inkább történjen meg ez még kamaszkorba, az iskolában, mint mondjuk felnőttkorban a munkahelyen, ahol már az anyagiak a tét!