Volt már olyan időszak az életetekben, hogy úgy éreztétek a családon kívül senkitek sincs? és ez meg is nyilvánult a minden napjaitokban?

Én inkább a fordítottját szoktam érezni, hogy a barátaimon kívül senkim sincs.

Velem ez van. Befejeztem az egyetemet, most itthon ülök munkanélküliként. Az egyetemi csoporttársak messze innen, a középiskolás osztálytársak messze innen, a helybéli barátok leszakadoztak vagy messze innen... Én meg itthon punnyadok és keresek munkát, teszek a család érdekében stb. Párom nincs. De ettől függetlenül még elvagyok.

Örülj hogy család van, és tanuld meg értékelni. Soha ne kelljen megtapasztalnod, milyen mikor család sincs, senki..

Nekem elég szűkre szabott a családom, a szüleimen kívül konkrétan senki nem él már és nem csak ilyen időszak, úgy látszik tartós, hogy tényleg nincs senkim. Időről-időre összebarátkozom fiúkkal és lányokkal egyaránt, de nem bizonyulnak tartós kapcsolatnak. Ha fiúval barátkozom, mindig ugyanaz lesz a vége: többet akar, amit nem tudok viszonozni. Ha lánnyal barátkozom, folyton elromlik valami, a legkülönfélébb módon tudnak tönkremenni a kapcsolataim. Lehet,hogy ez a sorsom. Viszont egészen jól bele lehet szokni és nem szabad elmerülni az önsajnálatba.

Utolsónak ha szabad kérdeznem, mi az oka, h a fiúkkal való barátságokból esetleg párkapcsolat alakuljon ki? Nem rossz dolog az sem.

Bocsi késő van, szóval inkább: mi tart vissza attól.

Régen évekig éreztem azt hogy se család se semmi. Mintha csak két kategória lenne a világon, én, és a többi ember. Megnyilvánult igen, depressziós, pánikbeteg, szoc.fóbiás lettem. Némelyiket szerencsére sikerült leküzdeni..

Ilyen esetben a mások felé mutatott érdeklődés nyit meg kapukat. Nem 2 nap alatt alakul ki ebből barátság, de szimpátiát kelt és innen már idő kérdése a barátkozás.

Az egész életem erről szól.