Anyukám gyógyíthatatlan beteg és messze élek tőle, mit tennétek?

Nem biztos, hogy az anyukának az lenne a jó, ha a kiskörnyezetéből kiszenék és hátrahagyva korházat, orvoskat és nem utolsó sorban kezeléstkimenne külföldre. Beszélj vele és ajánld fel és jussatok kompromisszumra. Nem fogja elvárni, hogy te mindent otthagyj szerintem, de ő se biztos,hogy menni akar.

Nagyon sajnálom, kitartást.

Külföldön egyértelműen jobb kezelésekhez tud hozzájutni, ha van társadalombiztosítása.

Az itthoni lakását adjátok ki, vagy adjátok el, ebből fedezni tudja a költségeinek legalább egy részét, és nem úgy érzi, hogy a "nyakatokra telepszik".

Az emberek többsége érzi, ha már nincs több hátra...

Az utolsó heteket megszépíthetitek neki, ha itthon lehet, és ti is vele lesztek.

A munkahelyeden addig mondd el, mivel kell szembenézned, és kérd a segítségüket, hogy szükség esetén itthon ápolhasd pár hétig. Ezt a munkaadónak tudni kell leszervezni, lesz rá bőven idejük, és ha nem az utolsó percben szólsz, illetve tudják, mi az oka, szerintem emberségesen fognak hozzáállni.

Természetesen az első lépés, ha anyukád kérdezed meg először, hogy mit szeretne.

Felnőtt ember, akit nem lehet csak úgy hozni-vinni, meg dönteni a feje felett.

A húgom lánya Londonban él és dolgozik évek óta. 3 éve veszítette el az édesanyját; a testvérem rákos volt. Tisztában volt az állapotával, és a családban is tudta mindenki, hogy mi a helyzet. A halála előtt 1 évvel, amikor már egyértelmű volt, hogy gyógyulásról szó sem lehet, szerveztek maguknak egy nagyon szép, több hetes utat Angliában. Rengeteg élményük volt, nagyon jól érezték magukat mind a ketten. Megbeszélték, hogy az unokahúgom akkor jön haza amikor tud, és a munkahelye lehetőséget ad rá. A húgomnak eszében sem volt kiköltözni, hiszen itthon nagyon lelkiismeretes jó orvosok kezelték, a nyelvet nem beszélte, a barátai, családtagjai, megszokott lakása is ide kötötték.

Az sem kerülhetett szóba, hogy a lánya adja fel a munkáját, és jöjjön haza, hiszen évek óta ott él, itthon az anyjának kellett volna eltartania, amíg munkát nem talál. Kb 2-3 havonta jött haza fapados járattal, hétvégékre maradt itthon. Amíg tudtak, ilyenkor jó programokat csináltak, sokat beszélgettek. A látogatások között skype-on beszéltek minden nap. A munkahelyén tudták, hogy mi a helyzet, és megbeszélték, hogy ha az édesanyja állapota úgy alakul, bármikor kérhet rendkívüli szabadságot. Az utolsó időben, amikor a húgom már kórházban volt, a kezelőorvosa esténként rövid e-mailben megírta a lányának, hogy van az édesanyja. ( vele telefonon akkor már nem nagyon lehetett beszélni a gyógyszerek hatása miatt ) Amikor az orvos úgy látta, hogy már csak nagyon rövid idő van hátra, hazahívta az unokahúgomat, hogy el tudjon búcsúzni az édesanyjától. Az utolsó napját együtt töltötték, a lánya ott volt mellette akkor is, amikor elaludt, és nem ébredt fel többé...

Még egy hét rendkívüli szabadságot kért, a hivatalos ügyek elintézésre, aztán legközelebb csak a temetésre jött haza.

Elég jó a kapcsolatunk, sokat beszélgettünk akkor is, és azóta is erről a helyzetről. Az unokahúgomban nincs rossz érzés, hogy így alakult. Már a kezdet kezdetén tudomásul vették, hogy ennél szorosabb kapcsolatot nem fognak tudni tartani a betegség dacára sem, mert a körülményeik ezt nem teszik lehetővé. Sem a húgom nem érezte úgy, hogy a gyerekének ennél nagyobb áldozatot kellett volna hoznia, sem a lányában nem maradt olyan érzés, hogy cserben hagyta a gyógyíthatatlan beteg édesanyját. Öröm volt számukra minden együtt töltött pillanat, és ezeket igyekeztek jól kihasználni.

Hát én nem tudom, de azért az se lenne jó, ha ő költözne hozzátok, mert gondoljatok bele: akkor a volt férj és a másik gyerekétől lenne távol, plusz még teljesen új környezet.

Másrészt nem tudom melyik országban éltek, de drágább az ellátás (főleg, ha eddig tb alapon volt).

Szerintem ebben az esetben talán nektek kéne többet jönni, vagy ha megoldható fizetés nélküli szabit kivenni, ha tényleg nagyon rosszul lesz.

Mindenesetre sok kitartást kívánok, édesanyádnak pedig azt, hogy higgyen a gyógyulásban!