Hosszú párkapcsolatokban mennyi "hullámvölgy" tolerálható?

Olyasmire gondolok, hogy tíz év fölötti időtartamnál belefér-e az, hogy időnként valamelyik tag elbizonytalanodik, hogy együtt maradjanak-e, aztán utána győz a "jobb együtt, mint külön".

Tudom, hogy ma az egyetemes kultúra része a maximális tökélyhajszolás és szinte minden apró konfliktusra, nehézségre képesek az emberek faképnél hagyni a másikat. Aztán aki meg nem így gondolkodik, az egyből társfüggő, kodependens, langyosvízben ül stb stb. Most ha felnőttesebben kezeljük a dolgot, szerintem az a nagy lila lobogó "LOVE" az senkinél sem örök. Lesz egy szeretetteljes kapcsolat, amibe néha szöget tud ütni egy-két nehézség. Nagyon tetszik Szendi Gábor: Legfeljebb elválunk című esszéje a témáról. Ő is azt fejtegeti, hogy nem fogyasztási cikk a párkapcsolat, amit nem javítunk, hanem kukázunk. Ehelyett inkább az emberi okok felől kellene közelíteni. Egy párkapcsolat tele van egy csomó közös szép emlékkel, akik 10 év fölöttig is együtt vannak, azok között már egy különleges kötelék van. Érdemes-e ezt a mai modern "tökélyhajszolás" jegyében felrúgni? Nem veszít-e vele nagyobbat az ember, mint nyer?

Természetesen kulturált, normális emberek párkapcsolatára gondolok. Ahol az egyik elkezd zsarnokoskodni, tettlegeskedni, inni, botrányokat csinálni, folyamatosan alázni a másikat ott én is egyet értek azzal, hogy minél messzebb egymástól. De nekem valahogy ez a Wolf Kati-féle "Szerelem, miért múlsz...", vagy az ilyen "ha múlik akkor fájnia kell" kicsit szirupos és tán gyermeteg is, mintha a felek csak ezt a rózsaszín lobogást fogadnák el, a hétköznapokat nem.

Szóval szívesen veszek hozzászólásokat, pro és kontra érveléseket.