Félek elmondani otthon hogy gondjaim vannak?

Szia!

Nekem is volt egy ilyen korszakom most.

Én nem tudtam, hogy közöljem Párommal, hogy Én nem akarok több babát... Van 1 Fiúnk és úgy éreztem nem akarok többet. Inkább a munka az utazás érdekel, mert a Fiúnk már nagy vele bárhova lehet menni és minden érdekli. Nem szívesen áldoztam volna fel ezt már.

Szilveszterkor kiterítettem a kártyáim elmondtam mindent, újévet tiszta lapokkal kezdjük. Meghallgatott, belátta nem erőszakolja rám az akaratát stb...

eltelt 2 hét, felszabadultam, boldog voltam stb..

Erre egyik este megint előkerül a gyerek téma... Tomboltam vitáztam, harcoltam...

Aztán beláttam 3 éves a Fiúnk kell neki tesó, szereti a gyerekeket (én azt mondtam, hogy oviba bőven vannak) de beleegyeztem. 1 hónapot "kapott"...

Na én onnantól kezdve nem aludtam, nem éltem agyhalott voltam szinte nem is tudtam hogy egy ember napi 2-4 óra alvással is hetekig el tud élni)... Sírtam a kimerültségtől már, altatót kértem dokitól (gyógynövényest mert ugye baba lesz, próbálkozunk...)

Hiába beszéltem meg vele, hogy én ezt egy gáncsolásnak érzem lett volna egy nagyon-nagyon jó hely ahova felvételt nyertem, sok pénz képzés stb...) Természetesen sikerült a baba, rossz előérzetem volt, hogy Ő nem úgy fogant, hogy boldogság, béke és öröm van, hanem "nehéz" körülmények közé... 7 hetes voltam mikor mondtam páromnak, hogy biztos vagyok benne, hogy ez a pici nem egészséges és ne kövezzen meg érte, de érzem, hogy Ő nem születik meg...

Hogy megnyugodjak 9 hetesen elmentünk ultrahangra ahol már csak 7 hetesre mérték, szívhangja volt... Hát ez pont nem nyugtatott meg csak még idegesebb lettem... 12 hetesen nem volt csak 10 hetes a kicsi és 14 hetesen a genetikus kimondta az ítéletet, a gyerekünk nem születhet meg.

Most 15 hetesen elvették a babát mert fejlődési rendellenessége volt... A szívem megszakad, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem...

Nézem az ultrahangképét és rosszul vagyok..

Hiába mondom el mindenkinek, hogy mi van, vagy volt... Mindenki megért, mindenki rohadtul sajnál és mindenki vigasztal, hogy mennyi gyerekem lesz még és örüljek az orvostudománynak mert egy 15 éve én ezt a gyereket még megszülöm mert nem veszik észre a bajt...

Igazság szerint, már tudom, hogy egy megfelelő ember kellett volna mellém akinek őszintén mindent elmondhatok és (akár egy kívülálló) akivel mindent megbeszélhetek (akár egy dili-doki)...

Most ugyanúgy nem alszom, ha nem foglalom el magam tuti ezen kattogok és nagyon megszenvedem, bármennyire is nem akartam Őt először...

Én ezt egyenlőre tudom, hogy butaság, de úgy élem meg, hogy meghalt a gyerekem :( És ha megint terhes lennék az egy árulás lenne vele szemben! Ugyanakkor meg azt is érzem, hogy Őt 1 gyerek sose tudja nekem pótolni és az a következő babával szemben hatalmas gonoszság!

Na most jól rád zúdítottam, de én is belátom, hogy orvos kell hozzá... Valakit biztosan fel kell keressek , hogy ezt feltudjam dolgozni, mert mióta megkaptam az ítéletet és elvették a Gyermekem azóta Páromnak az érintését se viselem el...