Ha a párom elcseszi az életét felnőtt létére, befolyásoljam, beszéljek vele, vagy hagyjam?

csak mert én fáradt vagyok ehhez. mintha gyereket nevelne az ember. semmi kedvem magyarázni, hogy vegye már észre mi miből következett, hogy hogy mondhatja minderre hogy de megérte, amikor olyan minuszban van miatta, meg még per is van már ellene, tehát az a típus, akit pl egy albérletfizetés sem érdekel, kitették, és? addig alszik máshol. szóval valami hihetetlen. a lényeg, hogy újabb slamasztikában van és még csak nem is gondolkodik el olyanon, hogy valamit máshogy kellett volna. az megint más, hogy nemegyszer engem is cserbenhagyott elég csúnyán, ok, ebből megtanultam rá soha semmiben ne számítsak. de szóval olyan alapon, hogy szeretem, meg a párom, fel kellene nyitnom a szemét? csak mert én totál logikusan látom miből mi miért következett, sőt szinte már látok mindent előre. szóval legszívesebben én nem foglalkoznék az egésszel, de a lelkiismeretem meg itt kalimpál. mindaz mellett persze, hogy ő fordított esetben semmit nem nyújt nekem, de ha vészhelyzet van, inkább le is lép. szóval legyek önzetlen odaadó és a gondjaim mellett, ami van bőven, de foglalkozzak legalább egy beszélgetés erejéig vele? de jelzem igazából nem akarok, mert nagy munka lenne.eleve hogy elkezdje hallani egyáltalán miről papolok, utána az, hogy ne ellenségnek, meg okoskodónak nézzen, utána az, hogy értse is miről beszélek és aztán még az, hogy elfogadja, nah meg aztán, hogy egyáltalán elinduljon egy gondolatszikra az agyában, ami majd szép lassan de jó irányba vezeti ki tudja talán évek múlva, HA nem lép rajta túl nemes egyszerűséggel egyáltalán.. vagy az is elég lenne, ha valaki megnyugtatná a lelkiismeretem, nem az én felelősségem és ennyi. vagy nem is tudom magamban hova tegyem. elvégre a párom.