Én még lehetek jó anya, ha nem volt előttem rendes családmodell?

Apánk még gyermekként elhagyott bennünket, ezért anyánk egyedül nevelt fel hármunkat - ez borzalmas volt, mert a pénzhiány miatt teljesen depressziós és idegbeteg lett, minden stresszt rajtunk vezetett le, emiatt már a testvéreimmel sem alakult ki közöttünk szoros kapcsolat, mindenki meghúzódott a maga kis világában és próbálta túlélni ezeket az éveket. Tulajdonképpen manapság már szinte egy szót sem szólunk egymáshoz, mindannyian másmilyenek lettünk, nincs közöttünk semmilyen érzelmi kapcsolat, csak úgy élünk egymás mellett.

Amíg meg nem ismertem a páromat, szinte fel sem tűnt az, hogy ez mennyire nem normális, de mióta az ő családjának is részese vagyok, rá kellet döbbennem, hogy tényleg nálunk ment minden rosszul. A párom családja nagyon szeretetteljes, náluk természetes az, hogy mindenben támogatják a másikat és ott segítenek, ahol csak tudnak (nálunk ennek nyoma sincs), mindig egy asztalnál ebédelnek és vacsoráznak (nálunk ez úgy volt, hogy mindenki a saját szobájában evett, amikor kedve volt), közös családi programokat szerveznek (hétvégente elmennek akár egy mekibe, akár sétálni egyet a főutcára, akár bowlingozni valamerre), otthon leülnek esténként beszélgetni egy üveg bor mellett és hasonlók...

Nekem ez teljesen kimaradt az életemből, és olyan szokatlan, hogy máshol így élnek az emberek. Attól félek, hogy ha nekem (nekünk) egyszer családunk lesz, képtelen leszek megadni a gyerekeimnek egy ugyanilyen szép, boldog családi életet, mert majd előjönnek bennem a rossz minták, vagy eszembe sem jutnak az ilyen dolgok.... :/