Ha az embernek vannak álmai mellette tehetsége és szorgalma is, akkor az normális, hogy az összes családtagja kineveti és le akarja beszélni mindenről?

Kérdésed alatt ott a válasz is. Nem, nem normális hozzáállás ez részükről, nekik tényleg támogatni, bátorítani, biztatniuk kellene. A szüleidről van só?

Mik az álmaid, ha meg szabad kérdezni?

A kérdésedben valóban ott a válasz, de azért nem mindegy, hogy az illető miről ábrándozik. Az X-Faktor válogatáson pl. rohadtul nem értem, hogy egyeseknél nem állt ott egy ember, aki lebeszélje arról, hogy lejárassa magát.

Mindkét fél részéről szükség van a józan észre, és a reális szemléletre, mert léteznek kishitű jóakaró családtagok, de léteznek olyan ambiciózus egyének is, akik nem igazán képesek felmérni a képességeiket.

Én sem értem, miért kéne a családnak automatikusan támogatni és bíztatni? Igaza van az előttem szólónak az X-faktor és társai példával.

Rettentő béna és rémes kölyök nyekereg a színpadon, aztán amikor kihajítják, odakint még mondogatják neki, hogy "majd legközelebb!". Mit??? Kezébe ne adjanak mikrofont éneklésre megint, könyörgöm!!!

Sokszor a kívülállók reálisabban látják, hogy nincs tehetsége és lehetősége ahhoz, amit végig akar csinálni.

A legrosszabb viszont az, ha a tehetség hiányához szorgalom párosul :D

Kb elmondtak mindent az előttem szólók. Annyival szeretném kiegészíteni, hogy az álmok megvalósítása sok ponton ütközhet akadályba manapság.

- Egyrészt (ahogy írták már) a tehetség sok esetben szubjektív. Sokszor nem látjuk reálisan a saját képességeinket és ez nagy kerékkötője lehet a dolgoknak.

- Másrészt a tehetség és a szorgalom sokszor nem minden. Adott esetben nem elég jónak lenni, hanem a jók között is kiemelkedővé kell válni ahhoz, hogy az ember elérhesse az álmait. (pl ott az élsport. Az átlag embernél minden futó gyorsabban/kitartóbban fut de köztük csak egy lehet az első). És ez sokszor nem is csak tehetség, hanem igenis pénz kérdése is. Hisz a tehetséget csiszolni kell, hogy kiteljesedjen. Az aki tehetséges, de pl nincs pénze megfelelő oktatásara nem feltétlenül ér el olyan szintet mint az aki kevésbé tehetséges de a megfelelő oktatást kapja.

- Harmadrész a szülők legtöbbször realistán szemlélik a dolgokat. Szinte minden szülő azt mondja, hogy a gyerek tanuljon, fejlődjön olyan irányba amiből el tudja majd tartani a családját. Ha te teszem azt gördeszkázásban vagy pl (csak egy példa) valamelyik online küzdőtéren (MOBA, FPS stb) vagy tehetséges akkor valahol érthető a szüleid aggodalma azzal kapcsolatban, hogy ebből nem feltétlenül tudsz majd megélni. Hisz a nálunk gazdagabb országokban is csak keveseknek adatik meg, hogy hasonló rétegtevékenyégekből a létfenntartáshoz elegendő jövedelemre tettek szert. Persze van néhány kivétel, de valljuk be a reális nézőpont szerint sokkal jobb esélyekkel indul egy villanyszerelő a munkaerő piacon mint egy gamer...

1. Mik az álamid?

2. Ki szerint vagy tehetséges?

3. Mennyire vagy szorgalmas?

4. A család mennyire látja reálisan az illetöt?

6. Ki az, aki tényleg olyannak lát, mint amilyen vagy, te vagy a család?

4. voltam. Még eszembe jutott pár példa és gondolat.

Engem pl. kimondottan küldeni akartak az X-faktorba elfogult rokonok és barátok, de közülünk nálam maradt a józan ész, mert én meg tudom, hogy nem állnám meg a helyem és kevés vagyok hozzá. Amit tudok, az csak arra jó, hogy szórakoztassam a családot az énekléssel és a gitárral. Pontosan tudom, hogy mennyit kéne még ahhoz fejlődnöm, hogy az színpadképes legyen. No de ne csak a tehetségkutatóról írjak, munkával kapcsolatos karrierről is írok példát.

Itt van pl. a sógornőm, aki zseninek képzeli magát már kb. a születésétől fogva, és erről jól meg is győzte a környezetét, legalább is a közvetlen hozzátartozóit. Így aztán erre kezdte el építeni az életét, hisz kapott biztatást bőven, de kapja is a pofonokat vagy 20 éve. Eddig vagy egy tucat munkahelyről penderítették ki, 40 éves korára még mindig nem érte el azt ,amit valójában akart, viszont van egy szar házassága, és nulla barátok. Szorgalma van, azt aláírom, de a szorgalom önmagában kevés.

Én pl. szorgalmasan jártam lovagolni 1 évig, mire rájöttem, hogy nem nekem való, pedig először nagyon akartam, és hittem, hogy jó lovas leszek, csak azért, mert egyszer valaki azt mondta, hogy szépen ülök a lovon. De ez kevés! Nekem elég volt kétszer leesnem ahhoz, hogy rájöjjek, nem akarom többször összetörni magam. A sógornőm tucatszor esett pofára átvitt értelemben, és még mindig nem jött rá, hogy merőben változtatni kéne a tervein. És tudod miért nem? Mert neki még mindig az zeng a fülében, hogy Ő mekkora zseni.

A kezdeti biztatás és a löket nagyon sokat nyom a latba, végül is úgy érzem a végkifejlet nem csak a családtagokon múlik, hanem hogy az ember ezt mennyire veszi komolyan, mennyire befolyásolható.

Elnézést, most úgy tűnik magamat fényezem, de csak saját tapasztalatból tudok nyilatkozni. Két ellenpéldát próbáltam csak felállítani, amikor hasznos a biztatás, és amikor nem.

"Ha egy ismerősöm arról álmodozik, hogy ő lesz Kalifornia kormányzója, akkor azon én is csak mosolyogni tudnék."

...mondták annak idején Arnold Swarzenegger rokonai is!!

S mint tudjuk, ő lett az!