Van itt olyan felnőtt, akinek felnőtt korában is fájdalmat okoz hogy a szülei elváltak, és a mäsikkal keveset volt/van együtt?

Pontosan ugyanezt ereztem en is. Nekem 8 eve valtak el a szuleim, en is anyaval elek, es mindig buntudatom volt, hogy apa egyedul van. Nagyon megviselt a dolog, zarkozott lettem( ez a mai napig is igy van) Amikor elvaltak, annyira megviselt, hogy meg pszichologushoz is elvittek. Termeszetesen nem segitett semmit es ekkor kaptam egy kutyust, o segitett at mindenen. Ha o nem lenne, nem is tudom, talan egy idegroncs lennek.

A masik tores az eletemben, hogy kb egy eve elhunyt edesapam(ezt talan soha nem fogom tudni feldolgozni, csak a banatomat probalom elrejteni masok elol)

Ha nincs allatod, en elsosorban ezt javaslom, nekem megteremtette a lelkibeket!

Vagy beszeld ki magadbol a gondjaidat, egy jo baratnodnek vagy anyukadnak, az is sokat segit.

Teny,hogy ez mindig bennem marad, orok eletemre, egy "lathatatlan seb" amit csak en latok es erzek.

Azert fel a fejjel es kitartas! :)

(Elnezest az ekezethianyert)

20/L

Ha bűntudatod van, akkor segítségre szorulsz. Nem Te vagy a felelős azért, hogy édesapádnak hogy alakult az élete. Lehet, hogy ő akar egyedül maradni, tudatosan vagy önkéntelenül nem keres partnert, nem nyitott új kapcsolatra. Ehhez neked semmi közöd. Nem neked kell megoldani azt, hogy ő egyedül van, biztosan nem is várja ezt tőled!

Ha hiányzik, nem tudsz több időt vele tölteni? Normálisan ilyen korban azonban bőven elég a heti egy találkozás.

Elso vagyok, koszonom szepen! :)

Meg annyit fuznek, hozza, hogy a masodik valaszadonak is teljesen igaza van. Mi "gyerekek" sajnos vagy nem sajnos, de nem tudjuk iranyitani szulink kapcsolatanak a sorsat, igy nem is hibaztathatjuk magunkat semmiert. (Bar bevallom ezt sokszor mondogattam magamban, nyugtatas kepp)

Kitartas es tovabbi szep hetveget! :)

Kedves Kérdező!

Nem mindig van így!

Én pl. "anyukámmal" és "apukámmal" éltem együtt nagyon sokáig, de kb. a pokol volt.

Nap mint nap veszekedtek, és minden túlzás nélkül sokszor repült minden tányér és társai.

Soha nem volt egy perc nyugtom, nem tudtam tanulni, nem tudtam sokszor kb. hajnalig aludni az ő veszekedésük miatt.

Bár mostmár felnőtt ember vagyok, de ha visszamehetnék az időben, akkor azt kívánnám, hogy váljanak el!

Kérdező a te eseted még mindig jobb,mint az enyém, mert neked legalább megmaradt a szoros/szeretetteljes kapcsolat a válás után az édesapáddal. Az én szüleim is elváltak kiskoromban, apának új családja lett, van két féltestvérem, de velünk szinte semmit nem foglalkozik(van egy nővérem is). Ők mindent megkapnak, engem a szülinapomon fel se köszöntött,mert elfelejtette, amikor a nővérem kórházban volt az autóbalesete miatt(nem volt életveszélyben,de azért fájdalmai voltak és jólesett volna neki a lelki támogatás) meg sem látogatta, csak írt egy smst, hogy reméli, hogy jól van. Ma már annyira elhidegültünk tőle és szinte megutáltuk amiatt(ezt még leírni is rossz,de sajnos ezt érzem), hogy ennyire nem foglalkozik velünk, hogy kb. évente 2-3x beszélünk telefonon 5-10 percet, személyesen több,mint két éve nem láttuk egymást.:( Félre ne értsd, nem a te fájdalmadat akartam ezzel kapcsolatban elbagatelizálni, csak arra próbáltam rávilágítani, hogy nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen rendes apukád van, aki törődik veled.:) Én hiába szeretném ezt, mert az enyém vastagon lesz*rja, hogy mi van velünk.:(

Másik: Szerencsére viszont a kapcsolatom az édesanyámmal és a nővéremmel kiváló,bármikor és bármiben tudunk egymásra számítani. De azért ennyi idősen(én is 22 vagyok,mint te) szerintem nem egészséges, hogy azért elég sokat találkozol apukáddal és mégis ennyire ki vagy készülve a hiányától. Ennyi idősen már a magad életét kéne élned és nem ilyen szinten függeni tőle érzelmileg. Én 2-3 havonta tudom csak a nővéremet és anyukámat látni,mert 200 km-re lakom tőlük(ők egy városban laknak, de még ők sem tudnak minden héten találkozni,mert mindketten sokat dolgoznak+ anyának és a tesómnak is van párkapcsolata stb.). Telefonon hetente 1-2x beszélünk, nyilván,ha baj van,akkor többször, de ha meg nem jön össze egész héten,akkor sincs semmi,nem dőlünk a kardunkba.:) Nagyon szeretem őket, és nyilván szoktak hiányozni, de megvan a magam élete,sok a tennivalóm, nem korlátoz semmiben lelkileg, hogy már nem együtt csinálunk mindent,mint amíg otthon laktam. Remélem érted, hogy mire akarok célozni és nem veszed bántásnak,de szerintem ez már kóros és talán szükség lenne egy pszichológusra neked. Szerintem nem normális, hogy ennyi idősen ilyen szintű bűntudatod van a szüleid döntései miatt.