Mit tegyek? Nem jogos az álláspontom?

Az a helyzet, hogy a lakás, amiben élünk kicsi már nekünk. A lehető legrosszabb szobabeosztás van jelenleg, a tesóm apukámmal van egy szobába, én egyedül, anyukám meg a kanapén. Ez az egész szituáció úgy alakult ki, hogy a két íróasztal miatt nem fér be a szobámba két ágy. Már évek óta téma nálunk, hogy átrendezzük a lakást, de eddig még soha nem jött össze. Most viszont apukám kitalált egy megoldást, miszerint én a nyáron abba a szobába, ahol ők vannak, ő meg az enyémbe költözik át.

Őszintén szólva én nem akarom ezt, mert 14 éve ebben a szobában lakok, tavalyelőtt lettek átfestve olyan színűre a falak, amilyenre én akartam, az egész úgy van berendezve, ahogy nekem tetszik, itt vannak azok a dolgok, amiket szeretek, és úgy érzem, hogy én nem tudok innen elmenni. Tudom, úgy beszélek, mintha több száz kilométerre elköltöznék innen, nem pedig a szomszéd szobába mennék, de nekem olyan fura lenne. A pláne, hogy a tesómmal soha nem aludtunk egy szobában, csak 5 éves korunkig (akkor lettek az íróasztalok, mert ugye kellettek a sulira), már kialakult szokásaink vannak az alvást illetően és a hétköznapi cselekedetben.

Mikor említettem a fent leírtakat a szüleimnek és a tesómnak, akkor utóbbi szomorú és mérges lett, de anyu megértett, momdta, hogy ő sem költözne át a helyemben.

Én nem akarom, hogy emiatt legyen rám kiakadva a tesóm, mert arról nem tehetek, hogy nem bírom, ha kiszakítanak a megszokott környezetemből, én azt szoktam meg, hogy egyedül alszok és akkor kelek fel az éjszaka közepén, amikor akarok.

Nem tudom mit tegyek, nem akarok átköltözni, de ha mégis muszáj lesz, azzal nyugtatom magam, hogy 4 éve múlva úgyis főiskolára/egyetemre megyek, annyit meg kibírok.

14/L