Egyedülálló anyukák, hogyan tudtok helytállni mindenben? Megbántátok, hogy elváltatok és meg mertétek lépni, hogy külön és önállóan neveljétek tovább a kicsit?

Légy erős nagyon sok kismamához képest jó helyzetből indúlsz, keresd fel a szüleidet, rokonokat barátokat hidd el sokan állnak melleted, a kicsi érdekében teszel mindent.

A szüleim példáját tudom elmondani csak bár nem voltunk a tesómmal túl fiatalok akkor már.Anyu lépett és nem bánta meg.Elmondta hogy nagyon jó döntés volt.Jobb egyedül mint egy rossz házasságban.Szerintem az a gyereknek sem tesz jót.Bár nálunk nem volt előtte veszekedés meg semmi csak az utolsó két hétben(amikor szóbajött a téma és anyu elintézett egy másik lakást stb) és az is nagyon rossz volt már kamasz fejjel.Már megszoktam a helyzetet,anyunak volt mondjuk munkája de albérletbe mentünk,két évvel később sikerült házat venni.Szerintem ha sikerül bölcsibe vinni a picit sikerülni fog munkát találni.Hidd el jobb lesz mindenkinek,ne félj lépni.Nincs valaki akihez egyenlőre tudnál költözni és kicsit segíteni amíg találsz munkát?

Én több, mint öt évig neveltem egyedül a gyermekemet. 8 hónapos volt a kicsi, amikor vissza kellett mennem dolgozni, hogy meg tudjunk élni. Kemény volt nagyon, de nagyon megbecsültek a munkahelyemen, én pedig a munkámat, munkaadómat becsültem meg legalább ennyire. Ezt anyagilag is honorálták valamennyire. Szép lassan kikecmeregtem az adósságból. Bár a főiskolát ott kellett hagynom, mert az már végképp nem fért bele az időmbe (közepén voltam. Azt terveztem, hogy GYES alatt befejezem). Szóval elég sokmindent vesztettem, sőt leginkább azt, hogy sokkal kevesebbet tudtam együtt lenni a kicsimmel, mint szerettem volna. De így 6-8 év után már látom, hogy minden erőfeszítés megérte. Kegyetlen nehéz volt, de mindig valahogy sikerült egyensúlyt teremteni a gyerkőcnevelés és egyéb kötelezettségeim között. Az egészségem sínylette talán a legjobban meg, de időben észbe kaptam, és abból sem lett végülis baj. A gyermekem azóta szuper kiskamasszá fejlődött. Nagyon jó a kapcsolatunk. Azóta új házasságban vagyok. S bevallom, néha hiányzik a régi (önálló) életem. Sokkal erősebb lettem tőle. S nem félek már semmi olyasmitől, ha újra ilyen helyzetbe kerülök. Bár szerencsére, ez jelenleg nem áll fenn.

Fél éve élek egyedül a gyerekekkel, nekem borzasztóan nehéz volt magát a döntést megélni, hogy nincs tovább házasság. (a férjem mondta ki a végsőt, és költözött el) Még ma sem gondolok arra, hogy mi lesz egy év múlva, mi lesz öt év múlva, stb. Lelkileg azt a legnehezebb feldolgozni, hogy ketten terveztük el az életünket, és most egyedül kell végigcsinálnom. Nekem már nem élnek a szüleim, akik mellettem állnának. Közben a férjem időnként felpiszkálja a már-már megnyugvó lelkemet, hogy biztosan jól döntöttünk-e, sőt, néha már úgy érzem, csinálna vissza mindent. A gyerekek még kicsik, az egyik kisiskolás, a másik éppencsak egy éves. A mindennapokban egyébként jól megvagyunk mi hárman, egyenlőre anyagi problémáim sincsenek, bár a különköltözés miatt hamarabb kell visszamennem dolgozni. Azt, hogy megbántam-e, még nem tudok választ adni, mert érzelmileg még kötődök a férjemhez, ahogy ő is kötődik hozzám/hozzánk.