A családom folyton csúfol, teljesen magamba zárkóztam, hogyan küzdjem le ezt az egészet? (Többi lent)

Én nem tudom elkepzelni azt, higy egy szülő oda áll a gyermeke elé és random elkezdi ezzel csúfolni, higy "disznó,vadmalac,dagadt".... ezt a gyerekek szokták csinalni.....

Az, hogy meg öngyilkossággal gondolkodsz, akkor javaslom az orvosi segítseget....

Erre mas megoldás nincs, még az sem, akik a szokasos ömlengest fogják írni, mert ők fapofaval leírják, Neked meg semmi más nem fog valtozni.

Keress fel első körben pszichológust...

170 cm magassághoz szerintem egyáltalán nem sok a 69 kg. Főleg azt nézve, hogy 13 éves vagy, még fejlődésben lévő, amikor egy lány elkezd serdülni akkor eleve szed fel egy pár kilót ami természetes és valószínűleg fogsz még nőni is stb...

Szerintem valahogy mindenképpen hozd a tudomásukra, hogy nagyon rosszul esik neked, ha ilyen dolgokat mondanak rád. Inkább külön külön beszélj velük, négyszemközt talán célravezetőbb, mint amikor együtt vannak. Ha öngyilkos gondolataid vannak és van az iskoládban pszichológus, mindenféleképpen keresd fel és kérj tőle segítséget! Ha nincs, akkor megpróbálhatsz a tanáraidtól is segítséget kérni, esetleg egy közelebbi rokontól, ha megoldható...

Nekem is hasonlóan teltek az évek 13 éves koromtól kb 15-16 éves koromig. Engem azzal "piszkáltak" hogy az egész életemben a velem egy idős unokatestvéremhez voltam hasonlítva aki fiú és ügyes sportoló, én meg lány vagyok és nem szerettem sportolni, a nagy kivételezés pedig igazán ebben a koromban realizálódott. Meg persze örökké baj minden amit csinálok. Anyukám sose tanított meg semmire, kiskoromban eléggé lusta voltam házimunka ügyileg, vagy azt mondta hogy egyedül megoldja mert ketten csak útban lennénk a másiknak. Mára azért besegítek, bevásárolok is ha kell de azért mindenkinek el van mondva hogy én itthon vígan nézem ahogy ő takarít utánam és hogy nem emlékszik mikor csináltam bármit is a házban... Mostanra sportolni is kezdtem, már egy éve, elég kemény szinten. Az edzőktől és az edzőtársaimtól pozitív visszajelzéseket kapok, anyától viszont javarészt azt, hogy olyan tipikus lányos vagyok, kis gyengéd és hogy a fiúk simán ketté törnének. A 9-10. évfolyamom úgy nézett ki, hogy matekból és kémiából is majdnem buktam (matekból nagyon rossz vagyok, kémiából meg mindenki 2-3-as a gimiben de én mindig a legalján voltam), akkor magyon magam alatt voltam. Anya, nagyszülők, nagynéném, mindenki csak annyit tudott mondani hogy hogy nem vagyok képes legalább egy kettest összehozni, de arra nem gondoltak hogy talán segítségre van szükségem mert magamtól nem tudom megcsinálni. A magántanárra az volt a válasz hogy nincs rá pénz. Egyszer, még 9 éves koromban (szóval elég fiatalon) egy vita utan fogtam magam és kisétáltam a házból, mielőtt észre lett véve hogy eltűntem én már odakint voltam. Még aznap hazamentem de már rendőrség is keresett. Tudod mit csinál azóta pl nagyapám? Viccelődik rajta. Az nem jut eszébe egy okos felnőttnek se, hogy talán egy 9 éves kisgyerek elszökése talán nem olyan mulatságos. Akkor már egy ideje terveztem amúgy, hogy mondjuk suli után nem megyek haza hanem csak elsétálok valamerre, mert csak szidva voltam otthom, nem hallgatott meg senki. A "barátnőim" 9-10 évesen azzal szekáltam hogy nem volt még fiúm, nem éreztem magam sehol elfogadottnak. Voltak öngyilkos gondolataim nekem is, bőven... Viszont... Volt egy unokatestvérem, aki a vonat elé ugrott a depressziója és egyben szerelmi bánata miatt. Az emberek persze sajnálták, viszont butának és bolodnak tartották az öngyilkosság miatt. Én nem akartam úgy megmaradni az emberek emlékeiben, hogy buta és bolond vagyok. Bár úgyse mertem volna megtenni, ezt tudom magamról. Olyan családban nőttem fel, ahol azt nevelték belém, hogy jobb ha csendben maradok mert nem lehet igazam vagy nem kíváncsiak a mondandómra mert hülyeség, így megtanítottam ezáltal magamat is, hogy egyedül lenni jobb, mindig legyen egy kis lépés távolság másoktól és próbáljam sokszor átgondolni hogy mit is mondok. Vannak barátaim, de senkinek sem nyílok meg teljesen, megtanultam csendben szenvedni. Szerintem élhetek boldog életet, de ehhez az kell hogy a saját lábamra álljak, aminek a folyamata az érettségi után el is kezdődik. A te családod sem valami jófej. Undorító, hogy így beszélnek a saját gyerekükkel. Nem mondom, hogy feleselj vissza mert nem biztos hogy jó vége lenne, de talán az lenne a megoldás, ha próbálnál magabiztosan ellenállni. De az se biztos hogy használna. Mindenesetre gondolj arra, hogy 10, vagy talán csak 5-6 év múlva már máshogy lesznek a dolgok. Tudom sok időnek tűnik de hidd el nagyon gyoraan itt lesz. Ott lesz a lehetőség hogy elköltözz, megismerhetsz normális embereket.

Tudom hogy jó hosszút írtam de hátha valamennyire segítehettem:)

19/l

Első válaszolónak: pedig van ilyen.

Egy barátnőmnek fejlődési rendellenesség miatt csak az egyik melle volt meg, 18 éves koráig az anyja félcsöcsűnek csúfolta, ha meg akarta bántani. Undorító.

Igaz, 23 vagyok, de 170 cm-hez 70 kg, és csöppet se érzem soknak, az se érdekelne, ha másnak sok lenne.

Nyilván te ennyi idősen érzékenyebb vagy.

Nem érdemes velük beszélni, ha ennyire agyhalottak, nyilvánvalóan nincs annyi eszük, hogy felfogják, nem kéne.

Te is tekints rájuk így, és kezdd el letojni őket és a hülye viselkedésüket is. Nehéz lesz, de ha igyekszel, egyre jobban fog menni.