Érdemes-e többgenerációs háztartásban gondolkodni, ergo a szülőkkel együtt házat nézni? Tapasztalatok?

"Most még nem akar eljönni a szülővárosomból, de mivel elég magányos már így is, ezért szerintem ez lenne neki a legjobb megoldás."

Nehéz kérdés ez. Igen, elvileg ez a legjobb megoldás. Szerinted...neki...

Hadd már, hogy ő döntse el, mi neki a legjobb megoldás. Mert gyakorlatilag már másként működik, mint ahogyan elképzeli az amúgy jóakaratú gyerek.

Abban a helyzetben vagyok, mint anyukád. Egy lányom van, 600 km-re él tőlem. Családja van, gyereke. Hat éve meghalt a férjem, egyedül élek. Nyugdíjas vagyok, évente 3-szor náluk töltök egy-egy hónapot. Van külön szobám, fürdőszobám.

Nagyon szeretem a gyerekem, jó gyerek, sosem volt vele gond. Imádom az unokám, a vejemmel is jól kijövök.

De a harmadik héten már számolom a napokat, mikor jöhetek haza. És nem érti a gyerekem, sehogysem érti. Bántja, hogy hazavágyódom.

Annyira másként élnek... más ütemben, mások a prioritásaik. És ott vagyok csak igazán egyedül. Nyáron még csak elmegy, gyerek otthon van, vigyázni kell rá. De máskor... elmennek reggel, hazajönnek este, és én egész nap egyedül vagyok. És nem ismerek senkit rajtuk kívül.

Nem élünk együtt már jó ideje anyámmal, és még így is bele akar szólni mindenbe...

Éltem vele együtt, szerintem nem vállalnám be újra, hidd el, okkal. (Ja, kis koromban a nagyanyámnál is éltünk. No comment...)

Anyós... Egy ideig laktunk együtt. Fél fokkal volt jobb, mint anyám, meg kevesebbet volt otthon, de ha nem muszáj, vele se terveznék hosszú távra...

Praktikus, amit írsz. És elméletben én nem is ellenezném. A tapasztalatok viszont mást mutatnak.

(Anyámmal együtt élni: kicsit eltúlozva, de kb ilyen volt:

Miért a piros kalap van ma a Pistikén? A zöld sokkal jobban menne a kabátjához.

Reggelizett ma már a Ferike? Elmúlt 10 óra, és még nem? Össze fog esni...

A pöttyös bögrének 2.polcon van a helye, jó lenne, ha legközelebb senki nem tenné a harmadikra.

Nem jó mosószert vettél, én nem ezt szoktam, és az öblítőnek sem olyan az illata, meg én nem így szoktam teregetni....

Anyós más tészta. Rendszerint kivette a párom kezéből a munkát, a gyereket, ő akart mindent csinálni. Neki nem volt baj, ha még nem evett a gyerek, nyomta neki az édességet. Bármit elterveztem, hogy veszek a gyereknek, ő beelőzött... Oké, jót akart biztos, de egy idő után már zavaró volt. A biztosítékot az ba$zta ki, mikor másoktól hallottam vissza dolgokat, mert kavarta a szart a hátunk mögött...

A nagyanyám... Na, őt nem elemzem, klinikai eset... Szerintem bipoláris depresszióban szenved, bár nincs róla papírja, de attól még nagyon úgy fest.)

A nagyszüleim a szomszédban laknak és így is sikerül legalább heti egyszer kiakasztaniuk. Már egyetemista vagyok, koleszos, szóval már kevesebb a konfliktus...

Úgy érzik, hogy nekik tudniuk kell, hogy mikor, hova megyek, mikor érkezem és ha megyek haza, először hozzájuk kell bemennem. Tök normálisnak gondolják, hogy odaszaladnak a kerítéshez és végigkiabálják a fél utcát teljesen lényegtelen kérdésekkel, nekem meg válaszolni kéne rájuk. Havi egyszer meg számonkérik rajtam, hogy miért ég 11 kor is a villany a szobámban és miért nem alszom már olyankor...

Talán a saját anyámmal tudnék együtt élni, de ha megvan rá a lehetőségem inkább függetlenednék mindenkitől.

Én így nőttem fel és a saját tapasztalatból azt mondhatom, hogy szerintem nem érdemes.

Szüleim és anyám szülei együtt laktak, nagyapám 6 éves koromban meghalt. Nagymamámmal nekem jó volt együtt lenni gyerekként, sokat foglalkozott velem, segített tanulni, főzött, viszont apámmal ki nem állhatják egymást. Napi szinten mentek a veszekedések, hisztik, sértődések. Anyám próbált a villámhárító szerepében maradni, később engem is annak használtak... Nem volt túl kellemes.

Amikor én aránylag későn (23 évesen) elköltöztem meg voltak döbbenve, hogy nekem ez az együttélés miért nem jó, mert nem kellene hitelt fizetnem és főznének rám. Egyszerűen nem tudta anyám megérteni, hogy én vele ellentétben önálló szeretnék lenni. Azt még hozzáteszem, hogy amikor anyám volt gyerek akkor is a szülei mellett az anyai nagyanyja velük élt, szóval ők már több generáció óta élnek (és veszekednek folyamatosan) együtt.

Mióta elköltöztem sokkal jobb a kapcsolatom a szüleimmel, egy percre sem bántam meg és nem tudom elképzelni, hogy valaha újra velük éljek, de ugyanígy anyósommékkal sem tudnék együtt élni.

Összegezve nekem ez egy negatív tapasztalat és senkinek sem tudnám jó szívvel ajánlani az elméleti előnyei ellenére sem.

Én szeretem a szüleim és a párom szülei is rendben vannak. De nem vennék ilyen házat, szerintem nem egészséges, kell egy kis privát szféra.

Én pl szeretek a párommal ketten lakni. Nem kell senkihez alkalmazkodni vagy nem kell tekintettel lenni másra.

Hosszú távon szerintem lehet konfliktus az együttélésből. Ha nincs más megoldás oke, de szándékosan én nem vennék ilyen házat.

Hát nem tudom. Átmeneti megoldásnak megjárja, mi is laktunk anyósomékkal egy házban, külön részben, amíg gyűjtögettünk. Nem volt katasztrófa, de azért örülök, hogy végül külön tudtunk költözni.

Sógoromék így élnek, szülőkkel, ráadásul náluk úgy van, hogy egy nagy ház a szülőkkel és az egyik gyerekkel + az ő családjával, és még plusz egy ház a telken a másik gyerek családjának... hát nem tudom... Az udvaron örökké megy a vita, "miért nem nyírtad le a füvet, miért gazoltad ki a mályvapalántáimat, miért nincs itt egy gyümölcsfa, miért ültettél oda egy bokrot, miért a teraszon dohányzol, miért a füvön dohányzol, miért ide parkoltál, miért oda rakod a kutya kajás tálját, miért kapcsolod le az udvari világítást, miért hagyod égve az udvari világítást"... Ki hogy viszi le a szemetet, apuka konkrétan mindig áttúrja a kikészített nagy szemetest, és ha talál benne valami "kincset", akkor balhézik, hogy miért akarták kidobni... Anyuka napi szinten veri az ajtót, hogy hadd használja a "fenti mosógépet", mert az mennyivel jobb... Mindenből baj van, senkinek nincs igazán privát szférája... Én nem élnék így hosszú távon.

És ott alapjáraton jó a viszony, nem mondanám idiótának a szülőket. Viszont mindenkinek vannak fura szokásai, nem biztos, hogy ezeket jó egy életen át testközelből elviselni.

Ideiglenes megoldásnak szuper, mi egy csomót tudtunk spórolni így, de még jó viszony esetén se tartom jó ötletnek ezt bevállalni örökre.

Nem kell rossz kapcsolat vagy rossz szándék ahhoz, hogy konfliktus legyen...

Nekem például abból lett elegem, hogy anyósom imádott a kertben lenni, mindig kint volt, amikor hazaértem, így hiába a teljesen külön lakrész, mindig összefutottunk. Ha tudta, hogy például állásinterjún voltam, akkor megkérdezte, hogy sikerült, én elmondtam neki, majd mikor a férjem hazaért, rohant hozzá, és elmesélte neki. Nem volt benne semmi rossz szándék, és lehet, hogy leírva nem tűnik szörnyűnek, de egy idő után igenis bosszantó volt, hogy semmit nem mesélhetek el én magam a férjemnek...

Nem tudtunk kiülni a kertbe kettesben vacsorázni, vagy meginni valamit és beszélgetni, mert egyből hozzánk csapódtak a szülei, és jöttek beszélgetni.

Kedvencem az volt, hogy ha anyós kertészkedés közben meglátta, hogy nyitva van az ablakunk, akkor nekiállt azon keresztül beszélgetni velünk, tehát konkrétan ordítozott fel az udvarról az emeletre, hogy mit tudom én, kinyílt a tulipánja. :DD

Nehezményezték, hogy sokáig vagyunk ébren hétvégente, mert az ajtók nyitása-csukása lehallatszott és zavarta őket. Nehezményezték, ha este 9 után zuhanyoztunk, mert lehallatszott és zavarta őket.

Nehezményezték, ha a férjem az erkélyen pipázott, mert hogy akkor a kocsibeállón áll a hamu. Eleve nehezményezték, a kora tavasztól késő őszig akárhol a telken pipázott, mert "ömlik be a büdös" az ablakon.

Barátokat hívhattunk ugyan hétvégén estére, de csak halkan, hogy ne zavarjuk őket.

Kerti sütögetést a barátokkal nem lehetett nyugiban tartani, mert egyből jöttek ki ők is, hogy akkor már sütnek ők is maguknak valamit.

Eleinte volt még kulcsuk is, azt azután kértük vissza, hogy a megegyezés ellenére anyós felmászkált és átültette a virágaimat, kipucolta a fürdőszobát, kimosott, ilyesmik.

Ha nem mentünk dolgozni reggel (szabi vagy betegség), egyből kopogtattak, hogy minden rendben van-e.

Hiába volt saját konyhánk, anyós úgy főzött, mintha náluk lakna +2 ember, és mindig hozta fel a fazék kaját, amit nem kértünk.

Sokszor ha látták, hogy hétvégén kirándulni indulunk, akkor kérdés nélkül közölték, hogy csatlakoznak.

Nem hagyhattunk semmit a kertben, a sufniban vagy a garázsban, mert após mindent hajlamos volt szétszerelni. (Egyszer például egy teljesen jó széket vágott haza, mert kitalálta, hogy neki kell a kereke valamihez.)

És tényleg, nálunk szerintem kifejezetten jó a viszony anyósomékkal, együtt élni mégis nagyon rossz volt. Ideig-óráig kibírható, nem mondom, hogy borzalmas volt az az időszak, de nem különösebben élveztük, sokkal jobb külön, végre legalább a saját otthonunkban szabadok vagyunk. Mert persze, lehetni lehet alkalmazkodni, de őszintén, én a saját otthonomban nem igazán AKAROK alkalmazkodni másokhoz.