Más is volt úgy hogy közeli hozzátartozó halála után nem találta a helyét? Mit tettek olyankor?

Én a kislányomat vesztettem el. Már semmi sem lesz olyan, mint előtte, az igazán nehéz az első 3 év volt. Mindezzel együtt, tovább tudtam (tudtunk a férjemmel) élni, és 5 évre rá született egy fiunk. Van egy részünk, ami örökre más, de már tudunk örömmel élni. Az idő tényleg gyógyít, de légy türelmes, ez tényleg hosszú időt jelent.

Nekem sok erőt adott, hogy láttam, mások is fel tudtak állni. Nagyon sokan kezdtek el ekkor ilyesmikről mesélni. És az is segített, hogy a szüleim válása 10 év volt, mire kihevertem. Akkor az rettenetes volt, de egy évtized alatt elcsitult bennem, és a kislányom halálakor találtam a válásukban értelmet is (az én életemre nézve), mert segített magamat jobban megismerni, láttam, hogy türelmesnek kell lennem, mert egy olyan kisebb dolog is, mint a válás, hosszú ideig tart, míg feldolgozom.

A lányom halála után a legkeményebb az első fél év volt, szinte alig emlékszem rá, annyira mélyen voltam. Az első három év összességében nagyon nehéz volt. Aztán enyhült, lassan.

Az elején volt próbálkozásom hangulatjavítók és alkohol felé is, de egyrészt nem segítettek - rövid időre kikapcsoltak, hogy aztán minden sokkal súlyosabban zuhanjon rám, másrészt van hajlamom az alkoholizmusra, nem akartam belezuhanni.

Sokat segített, hogy rászoktunk a hosszú-hosszú közös sétákra a férjemmel, csak róttuk-róttuk a kilométereket kimerülésig, közben sokat beszélgettünk, máskor csak hallgattunk. A testmozgás segít.

És kibeszélni, kibeszélni, kibeszélni. Ha nem másvalakinek, akkor csak a papírnak, vagy a számítógépnek, de kiadni mindent, ami eszedbe jut, százszor. Rengetegszer játszottam újra a történteket. Már nem szoktam, csak nagyon ritkán :)

Szerencsém volt, sikerült egy nagyon jó TB-s pszichológushoz kerülnöm. Ez 10 alkalom volt, de sokat segített. Háziorvos ad beutalót pszichiátriára, ott utalnak tovább pszichológushoz.

Bár a pszichiáternél óvatos voltam, mert rögtön ugrott az olyan gondolatokra, hogy esetleg nem akarnék tovább élni, és gyógyszerezett volna, aminek nyilván lehet létjogosultsága adott esetben, de az enyémben én ezt nem éreztem indokoltnak, inkább ő tűnt úgy, mintha mindenáron "kezelni" akarna. A gyász nem mentális betegség, még ha időnként olyan is, mint az őrület. Ennyi fájdalmat épelméjű ember nem bír ki csak úgy, de ez nem jelenti azt, hogy mentális beteggé válna.

Jártam akkoriban egy lányhoz is, aki reikizik, és aki nekem és a férjemnek is sokat segített.

Úgy vélem, mindenképp jó, ha talál az ember egy megértő és hozzáértő szaksegítséget, és igénye és világnézete szerint majdnem mindegy, hogy az pszichológus, pap vagy más. (És nem véletlenül írom a "szak"segítséget, mert vannak emberek, akik az ilyen fájdalmas és sebezhető helyzetben lévőket, mint a gyászolók, kihasználják.)

Sokat segített a sorstársak közössége is.

És tudom ajánlani Singer Magdolna oldalát is, ő gyásztanácsadó mentálhigiénés szakember. [link]

Kívánok neked sok-sok erőt, kitartást, türelmet, és azt, hogy találj egy tevékenységet, amiben megélheted az alkotás örömét!