Hogy zajlik egy családi/baráti összejövetel gyerekekkel?

Ha sógoromékkal összejövünk, csak a gyerekeikről szól minden, amióta csak megszülettek. Egyébként nem túl szoros a kapcsolat, mert egyszerűen nincs meg a közös hang, nagyon mások vagyunk. De igyekszünk tartani ezt a családi szálat azért. Szóval mikor összejövünk, kínos csend van és a felnőttek soha semmiről nem beszélgetnek ilyenkor, nem kíváncsiak egymásra, abból áll gyakorlatilag az 1-3 órás összejövetel mindig (bár ritkák az alkalmak, félévente 1 kb), hogy mindenki csendben ül és az ő két gyereküket figyeli. (Nekünk még nincs gyerekünk, de szeretnénk.) Próbálunk azok alapján amiket tudunk róluk 1-2 kérdés erejéig érdeklődni, de mivel nem tudunk róluk semmit (nem tartjuk a kapcsolatot csak felszínesen) és mivel ők nem viszonozzák az érdeklődésünket, nem kapunk hasonló kérdéseket, így hamar elhal az egész. Apósom, anyósom tartja a frontot, velük megy a csevej, de amúgy semmi. A gyerekek minden egyes mozdulatát kitüntetett figyelemmel követik a szülők, egy másodpercet nem pattogtatja úgy a labdát egyik gyerek se hogy mások tekintete ne csüngne rajtuk. Még egy zárt kertben sem szaladgálhatnak kedvükre, pedig már 5-6 évesek. Szerepeltetik a gyerekeket, pedig ők szemmel láthatóan nem élvezik ezt. Nincs erről sok tapasztalatom, de az érzéseimre hallgatva én nem mondanám azt a kisfiamnak, ha ő szégyenlős típus, hogy gyerünk mondd el Xy néninek a mondókát. A gyerek két órát görcsölt ezen, majd úgy döntött nagy nehezen (állítólag), hogy akkor elmondja, de az első két percben meg se tudott szólalni csak a könnyeivel küzdött. Kellemetlen volt ezt nézni, azt éreztem, hogy ez a szülőkről szól, nem a gyerekek akarják, nem nekik jó.

Szerintem is természetes, hogy a gyerek lesz a legfontosabb, de az már kevésbé ha csak ő van középpontban egy család életében. Szeretem a gyerekeket, elvagyok velük, de mi elsősorban a felnőtt szüleikkel szerettünk volna kapcsolatot ápolni és így hogy ilyen rideg a viszony, a gyerekeikkel is bátortalanabbak vagyunk.

A másik része hogy óhatatlanul azon jár az eszem, hogy vajon mennyire tesznek/teszünk ezzel jót a gyereknek. Telefonon se lehet velük kapcsolatot tartani, mert azt mondják nem tudnak beszélni gyerek mellett, és ha mégis, a gyerek valóban 20 másodpercenként sírni kezd valami miatt.

Én úgy emlékszem gyerekkoromból, hogy ennyi idősen inkább a saját korosztályunkra voltunk kíváncsiak és örömmel eljátszottunk már akár több órát is szabadon. És arra is, hogy anyukám nyugodtan telefonálhatott, ha már túl sokáig beszélt, egyszer-egyszer megszakítottuk, de válaszolt vagy időt kért és mi mentünk tovább.

Nem kellett egy egész felvigyázó hadsereg a fenekünkbe és nem ebből állt egy családi összejövetel csak, hogy velünk foglalkoztak. Részben igen, de nem folyamatosan és kizárólag. Szerintem a gyerekek is akkor tudnak egészségesen cseperedni, ha a körülöttük lévő emberek jól vannak, jól érzik magukat egymással. Ha látják, hogy nem miattuk és muszájból jövünk össze, hanem mert szeretjük egymást és kíváncsiak vagyunk a másikra igazán. És ha nem izgulunk, aggódunk felette akkor mikor csak eleven és gyerekhez méltóan játszik és javítjuk ki minden mozdulatát, hanem bízunk benne. Ebből több útravaló jutna nekik, mint így, szerintem attól, hogy gyerekek, sem nem debilek, sem nem kellene róluk szóljon minden. Bár részben anyósom is tehet erről, kaptam már rajta, hogy ráförmed a sógoromra csak mert két másodpercig nem figyelt a gyerekre, miközben ott játszott mellettünk és többen is figyeltük egyébként is. Nálatok hogy zajlik ez, mennyire tudtok egymásra is figyelni gyerekek mellett? Szoktak a hasonló korú gyerekeitek ilyenkor külön, szabadon játszani, vagy ti is körbeülitek őket és folyamatosan őket monitorozzátok, reagáljátok le és ennyi, ez elég, mert az élet innentől erről szól?