Nagy családi ebédeknél mi ez s stresszelés a főzéssel?

Külföldi filmeken mindig azt látom, hogy ilyenkor a család nőtagjai összegyűlnek, és közösen készítik el az ebédet, akár több fogást is. Grillezésnél, kerti partinál fordítva -ott a férfiak dolgoznak együtt. Szerintem ez tök jó szokás.

Talán azért van itt máshogy, mert mi egy "híresen vendégszerető nép" vagyunk (ami lehet, hogy 100 évvel ezelőtt igaz volt, de ma már nem), és ezért mindent oda kell tolni a vendég elé.

Sajnos itthon, főleg az idősebb generációból, sok vendég majdhogynem sértésként élné meg a dolgot, mert mi az már, hogy őt elhívták vendégségbe, de még álljon is be a konyhába. Ezzel párhuzamosan a házigazdának is kínos, hogy lám, meghívta ezeket az embereket, de nincs annyi kapacitása, hogy egyedül gondoskodjon róluk.

Egyébként megértem, mit érzel, anyám is pontosan ilyen. 2 leves, 2-3 fajta főétel, 2-3 süti... és egész nap egy idegroncs, hogy nem lesz kész, meg nem fog sikerülni...

Ez nemzetietlen lesz, de néha úgy érzem, hogy mintha direkt lennének csupa olyan szokásaink, hogy a népesség nagy része 50 éves korára kidőljön szívrohamban...

Megfelelési kényszer. Időtlen idők óta a háziasszony egyik leggyakoribb értékelési szempontja, hogy a nála tartott vendégség mindig tökéletes.

Na most ezzel két gond van:

1: az odáig teljesen rendben van, hogy az ember szeretné, ha a vendégei úgy emlékeznének vissza arra az ebédre, mint a bőség és az ínyencség találkozására. Egy háziasszonynak szerintem teljesen reális igénye, hogy szeretné, ha a vendéglátása minőségét pozitív szájízzel emlegetnék.

Csakhogy azért itt már nem erről van szó. Amikor már a háziasszony mindezt nem azért teszi, hogy a vendégei boldogak legyenek, hanem, hogy kényszerűen megfeleljen a nemlétező elvárásoknak, akkor az egésznek a szépsége meghal, mert a háziasszony nem örömként éli meg a vendéglátást, hanem kényszerként.

2: ráadásul nem is éri el a célját. Ugyanis egyrészt annyi kaját főz, amennyit megenni nem lehet, aztán meg átesik a ló túloldalára és traktálni, tömni kezdi a vendéget. Ha még le sem nyelted a falatot, de már pakolják a tányérodat, az libatömés, nem pedig szíves vendéglátás. Ráadásul ha nem vagy éppen túlzottan éhes, vagy mondjuk nagyon nem szereted az adott ételt, akkor látod az arcán, hogy megsértődik, mert úgy érzi, hiába dolgozott - jah, mintha te kérted volna ezt a halom cuccot.

Anyósom is tipikus esete ennek a szarnak. Egyszerűen annyira belé ivódott, hogy ha vendégek jönnek, akkor etetni kell őket, hogy egyszerűen már rabszolgamunkaként éli meg az ilyen összejöveteleket, mert nem lehet vele megértetni, hogy egyrészt segítünk, másrészt meg mindenki jobban örül a rendelt pizzának, ha MOSOLY van mellé.

Egyszerűen annyira berögződött már nála ez a dolog, hogy nem lehet vele megértetni, hogy nem a kaja a lényeg. Egész egyszerűen bűntudata van, rossz háziasszonynak érzi magát, ha nincs legalább három fogás és öt sütemény, ráadásul kvázi azt érezteti veled, hogy ezt a rengeteg munkát te okoztad azzal, hogy jöttél.

De nem csak ő van így. A saját családomban jellemző volt, hogy minden vasárnap összeültünk vagy a nagyinál, vagy a nagybátyáméknál ebédre. Aztán úgy döntöttek, ezt korlátozzák az ünnepi eseményekre, mert rengeteg pénz mindig ilyeneket főzni. Én meg ott álltam, hogy ez meg mi a f**sz? Hát nem az a lényeg, hogy összeüljünk? Nem lehet mindezt megtenni egy krumplileves + tejfölös tészta mellett pontosan ugyanolyan jól?

Amit meg nem is említettem, hogy mivel minden háziasszony biztos, ami biztos alapon háromszor annyit főz, mint amennyi szükséges, akkor még jön a kóstoló osztogatása, ami tök jó dolog. Csakhogy, amikor egyetemista vagy egy másik városban, akkor a család jó fej, és neked elcsomagolnak szinte mindent, hogy legyen mit enned a héten. Ez alapvetően király, de a falusi háziasszony ünnepi kosztja nem éppen a változatosságáról híres (disznó, vagy csirke, ebből pörkölt, vagy sült, mindez kiegészítve a rántott hússal, töltött káposztával), és amikor öt napig eszed ugyanazt, ami ráadásul hónapról hónapra megegyezik, akkor nagyon kiégsz. A végén eljutottunk odáig, hogy a vasárnapi ünnepi ebédre nagymamám külön főzött nekem kelkáposzta főzeléket, én meg úgy üresen befaltam egy kisebb lábassal, annyira hiányzott már valami hétköznapi kaja.